Vannak időszakok, amikor a legegyszerűbb az lenne, ha mindent leegyszerűsítenék: ennék, ami van, edzenék, ha lenne hozzá kedvem, elmennék egy hét táppénzre, hogy összeszedjem magam.
Ma itthon felejtettem az innivalómat. Még jó, hogy van a melóhelyen és a kocsiban is mindig víz nálam. Na nem sokat ittam. Pótolhatom be ezt is estig...
Ma itthon felejtettem az innivalómat. Még jó, hogy van a melóhelyen és a kocsiban is mindig víz nálam. Na nem sokat ittam. Pótolhatom be ezt is estig...
Eszem, ami van, de okosan. Edzeni ma is fogok, mert ez nem kedv kérdése. És nem megyek el táppénzre, mert nem engedhetem meg magamnak a fizetéskiesést és mert fizikálisan semmi bajom.
Most beszéltem telefonon a hugicámmal, aki még mindig kórházban van. És ahogy beszéltünk, olyan furcsa érzésem lett: amiket mondtam neki, az teljesen olyan volt, mintha saját magamhoz intéztem volna. Hogy senki más nem tud segíteni rajta, ha ő nem szedi össze magát. Hogy csak a jó dolgokra gondoljon, és rendbe tudja hozni magát... Nekem még csak fizikai fájdalmaim sincsenek, nem úgy, mint neki, tehát fogalmam nincs, mi ez az egész hajszál vékony szomorúságháló, ami ráborult a belsőmre.
Megvolt az uzsonna is, hamarosan edzés.
Ebben a pillanatban még fogalmam sincs, hogyan, csak azt tudom: megcsinálom. Mindent beleadva, amire csak képes vagyok.
És azt is tudom, hogy minden rendben lesz. Sőt rendben van. Mert így döntöttem. Igen. Ma van az a nap. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése