"Apró" öröm

Két prüntyőt vittem ma német szavalóversenyre. Egyikük különdíjas lett, másikuk harmadik helyezett.

Hogy miért?

A képen én anyuval, 1974-ben.

Ma is voltam anyunál pakolni. Nem sírtam és egész jól haladtam. Hogy miért? Mert eldöntöttem, hogy nem húzhatom a végletekig az időt, muszáj haladni.

Tegnap nem sírtam, csak este pityeregtem kicsit. Hogy miért? Nem tudom. :)

Azt viszont tudom, hogy azért sem egyszerű ez az új helyzet anyuval (vagyis nélküle), mert a kapcsolatunk 49 évig szinte töretlenül olyan szoros volt, mint a képen.

A tárolójából hoztam át néhány befőttet. És ott megtaláltam azt a plédet, ami a képen látható.

(Kegyetlenül zsúfolt a hét, kegyetlenül fáradt vagyok, pedig a 6 -munka-napból még 3 hátravan... Tegnap A. kérdezte meg, hogy vagyok, nagyon jólesett. Ma pedig K. elvállalta a szombati szavalóverseny utazás-szervezését, nagyon hálás vagyok neki!)

 

Hétfő

Nem tudom megmondani, miért, ma valahogy különösen nagyon hiányzol.

Nagyon nehéz egész nap kibírni sírás nélkül. Nagyon nehéz koncentrálni, néha tényleg szörnyen nehezen (vagy nem) megy.

Hétvégén nagyon nem voltam jól. Ma már tudtam dolgozni menni. Munka után boltba mentem, aztán beugrottam a lakásodba. Meglocsoltam a virágaidat. Igazán gyönyörűek. (Lassan elajándékozom őket.) Próbáltam tovább pakolni, de ma egyszerűen nem ment. Sírtam egyet (kettőt), aztán a tárolóból elvittem néhány befőttet és a teraszodról a megkezdett virágföldet. 

Itthon próbáltam tenni-venni, nem ment. Te jársz a fejemben, hallom a hangodat. Tudom, hogy ha látsz, fáj így látnod: könnyes szemekkel, szomorúan. Az utolsó estéden (is) megígértem neked, hogy csak menj, én megleszek, jól és boldogan, ahogy kérted. Egyelőre még mindig a valóságon kívül vagyok, még a saját valóságomon is kívül. Szinte minden gondolatomat kitöltöd. Amit észlelek: az idő kegyetlenül rohan.

Sokat eszem, de leginkább fogyok. Csak a kilókon látszik, amúgy nem. 

Folyamatosan törnek le a fogaim, a múlt héten már a harmadik (és sorban, egymás mellett), így a héten el kellene jutnom a fogorvoshoz, de mivel -tényleg- roppant sűrű a hét, nem tudom, mikor...

Vannak sebeim, foltjaim, véraláfutásaim. Fogalmam nincs, honnan, egyszer csak kék-zöld vagyok... 

Egy hét alatt egy éjjel volt, amikor nem görcsölt a lábam és egyszer csak kicsit (hogy nem kellett felkelnem mászkálni, masszírozni-dörzsölgetni). Utánaolvastam, igyekszem tenni a görcsök ellen.

Amennyi pszichológiai és biokémiai tudásom van, az alapján egyrészt jónak tartom, hogy sírok, hogy tudok sírni. Másrészt nem jó ez a folyamatos szomorúság. Nehéz a lélek útjait ésszel egyengetni...

Nagyon hiányzol. Nagyon hiányzik a hangod, hogy beszélgessünk, hogy együtt legyünk. A feltétel nélküli szereteted. A biztatásod, a vigasztaló szavaid. Hogy mindig, minden körülmények között számíthattam rád. Sok mindent tanultam tőled, a hibáidból. Sok mindent nem tudtam megtanulni. (...)

Ha látnád a káoszt, ami nemcsak belül, de kívül is körülvesz, nem örülnél, és segítenél rendet rakni. Most egyedül kell ezt megtennem, nélküled.

Te már látod Jézus szikrázóan szép szemeit, én pedig szeretném visszanyerni a hitemet. Imádkozom érted is minden nap, egyszer majd csak sikerül újra igaz hittel.

Hosszú hétvége kicsit másképp

Már hétfőn éreztem, hogy valahogy nem jó a gyomrom. Oké, van ilyen.

Kedden ugyanez és tüsszögtem. Szerdán is.

Csütörtökön már a torkom is fájt kicsit és nem voltam a topon. (Nagyon nem, mindent elszúrtam, semmi nem jött össze, képtelen voltam koncentrálni.) Az, hogy este vissza kellett menni a márc. 15-i műsorra, már nagyon nem hiányzott. Ittam előtte egy neocitránt, majd este még egyet.

Péntekre terveztem tamási temetőt, mamit, Hőgyészen keresztanyumat, de minden maradt, mert nem voltam jól. Ment a neocitrán, és a napból húsz órát aludtam.

Ma szombat van. Reggel "influenza"-tünetmentesen ébredtem (jó, a hangom kicsit rekedtes, de nem köhögtem, nem tüsszögtem, nem volt az a levertség. Ja, úgy tíz percig ébredés után. Jött más: hasmenés... 

A suliban hányás-hasmenés és előtte influenza szerű betegséggel voltak otthon (és suliban) gyerekek. Kettő megvolt, a hányást kihagynám, akkor holnap még tudnék kicsit rápihenni a következő (roppant sűrű, 6 napos) munkahétre...

 

Csütörtök- annyira nem...

Anyu 2 hónapja és 8 napja halt meg.

Legtöbbször annyira nem tudok ITT lenni...

Annyira nem vagyok képes koncentrálni...

Annyira fáradt vagyok...

Annyira szeretnék helytállni, de nem megy...

(B., nagyon köszönöm a mai ölelést és hogy pár szót tudtunk váltani. Nagyon jólesik,hogy van, aki még emlékszik rá, min mentem keresztül. Aki együttérez. Aki ki is mondja. Akivel lehet erről beszélni.)

Ma többen kérdezték, jól vagyok-e. (Mind olyan, akinek él az anyukája.) Nem vagyok őszinte, mert elodázom olyasmivel, hogy "lassan"... De nem vagyok jól. Még mindig rosszul alszom. (A lábgörcsök száma jelentősen csökkent.) Rengeteget eszem, folyamatosan éhes vagyok (annyira, hogy hangosan korog a gyomrom), de a héten már 3 nap alatt megint fogytam 1 kilót. Tele vagyok sebekkel, foltokkal, úgy nézek ki, mint akit megvertek: véraláfutások, sárgák, barnák, kékek, zöldek... Néha sikerül 1-2 percre kikapcsolnom, de ez nagyon kevés. Kegyetlenül fáradt vagyok (kegyetlenül, tényleg). Ma délután lefeküdtem, hogy alszom egy órát, és nem tudtam elaludni. 

Holnapra "nagy túrát" terveztem (temető, mami, Keresztanyum...), de nem vagyok a topon, vagy lappang bennem valami, vagy "csak" pihennem kell, lehet, hogy maradok itthon és tényleg pihenek.

Anyu elment, én valamiért még itt vagyok. Őszintén: fogalmam nincs, miért. Tudom, hogy itt van mami, van egy-két kisiskolás, akinek biztos pontot jelentek a suliban, itt van M., a húgom és a gyerekei (és még néhány fontos személy), de amúgy... Annyira fogalmam sincs, mi az, ami itt tart...

Na jó, ömlengésből elég mára ennyi. Elkortyolgatom a neocitránomat (remélem, hogy nem leszek beteg), aztán alvás. Ébresztőt nem állítok. Majd a Jóisten/Sors/Univerzum úgyis megmutatja ahétvégi programot.

Szerda + mai cuki

 Mai cuki:

"Ha gyereked van bent a gyomrodban és cigizel, az a gyerek meghal!"

Kép felirat fordítása: ha meg tudnám spórolni a gyászt, a szenvedést, akkor nem tudnám feldolgozni. Szerintem olyan lehet ez, ahogy egy pillangó megszületik: a bábból óriási erőfeszítéssel tudja csak kibontani magát, de ha felvágjuk a bábot (lerövidítjük az utat), valószínű, hogy nem lesz olyan erős a pillangó, mint ha egyedül kínlódja végig. 

Munka után haza, ebéd (a hétre rendeltem a suliból, ma pl. paradicsomos káposzta volt, amit imádok, és amit nem tudok ilyen isteni menzásra elkészíteni, ráadásul M. nem is szereti, nekem megér 1500 Ft-ot, ráadásul levessel). Foglaltam szállást: a húgommal elmegyünk áprilisban egy tesós hétvégére. Aztán város, haza M-ért, együtt anyuhoz. Elhoztuk az egyik polcot (bacca meg nemrég vettünk hozzá csavart és tiplit és fúrta fel M., most meg levettük...), befőtteket. Hazajöttünk, felcuccoltunk. Én visszamentem anyuhoz (igen, igen: a lakásába...) pakolni.

Most érzem igazán, mennyire nehéz lehetett anyunak Hőgyészről elcuccolni. Nemcsak szeretett szülőfaluját hagyta ott, hanem a dolgai óriási részét. Az öröksége nagy részét. Szeretett házát, kertjét, tárgyait, a teret, a verandát, az ismerősöket, a fél életét... És nemcsak a saját, hanem mami dolgit is csomagolta, hiszen habár mami fejében leégett a hőgyészi ház (mekkora már a Jóistentől/sorstól/Univerzumtól!), még itt van velünk, lehet szüksége dolgokra - a nővérek szokták jelezni-. Anyu a tőle megszokott csodálatos precízséggel tette bőröndökbe mami ruháit-dolgait, és csodás írásával feliratozta. Megnéztem, miket rakott el maminak, hát ez volt az első sírás: mesésen összehajtogatva láttam azokat a mami-ruhákat, amiket 49 éve ismerek. A kardigánjait, az otthonkáit, a blúzait (...).

A virágaiba egészen biztosan beleköltözött a lelke: megállíthatatlanul burjánzanak, irtózatos mennyiségű virágot hoznak (pedig fogalmam sincs, melyiket hogyan kell locsolni-gondozni, ha felmegyek, és eszembe jut, kapnak vizet). Virágzik:

Felhívtam Keresztanyumat, mert tervezek menni hozzá (is), hogy mi az, amit használni tudna anyu dolgai közül. Megbeszéltük, ezeket összekészítettem és egy részét le is vittem a kocsiba. Ő is mondta, hogy hiszen nemrég hordtam anyu dolgait kocsiszámra Hőgyészről Mohácsra, és most hordom megint, Mohácsról például Hőgyészre...).

Felhívtam a húgomat is. Mert megkérdeztem Gyönkön, az otthonban, hogy van-e valamire szükségük anyu dolgaiból. Ágyneműt és plédeket mondtak, azt kérdeztem T-tól, hogy biztosan nem szeretne-e még ezekből vinni. Nem, így összekészítettem egy adagot (tervezek menni mamihoz is a héten).

Sokat sírtam, de már nem annyit, mint eddig. Egyszerűen ésszel kell még sírni is. Ha nem látok a könnyeimtől, dupla annyi ideig tart minden...

Este 6-kor jöttem haza.

Anyunak rengeteg szép kosara van, én pedig imádom a természetes dolgokat. Helyünk viszont nincs, így okosan kell ügyködnöm, hogy hozzak is és ne legyen plusz. A "kis" aloét -is- anyutól kaptam tavaly (azóta már szépen megnőtt). Az egyik kosárnak lett is helye.

Előtte:

Utána:

Pakolászás közben sütöttem egy muffint M-nak.

Hoztam pár nacit is anyutól és egy szabadidő ruhát. Ha hiszed, ha nem: anyuval az alkatunk mintha fénymásolva lenne. Egyforma magasak voltunk, egyforma a ruha méretünk, csak a lába volt egy számmal nagyobb az enyémnél. 

Ahány ruháját megnéztem a halála óta, mindegyikben volt tic-tac és zsebkendő. Most is találtam (és persze sírtam).

Volt egy sosem hordott alsója, elhoztam. Itthon láttam csak az írást: 

(Annyi minden van még bennem, annyi mindent tudnék még írni, de holnap reggel vissza kell lépnem a mókuskerékbe...)

Mami fejében... Emlék

Anyu és mami. Még Hőgyészen. Szörnyen régen. Amikor még elképzelnem sem kellett, hogy anyu egyszer nem lesz. És amikor még mami is jól volt. Amikor még mindent meg lehetett vele beszélni, minden érdekelte, kalácsot sütött nekünk (...). Mami aztán beteg lett. Demens. Nagyon hirtelen. Anyu ápolta otthon, amíg már nem bírta. Nagyon nehezen beszéltük rá (és a mi szívünk is beleszakadt), hogy keressünk maminak egy otthont. Anyu saját kudarcaként élte meg, hogy nem tudta tovább mami gondját viselni. Márpedig sem mentálisan, sem fizikailag nem tudta már mami épségét biztosítani és kezdett a sajátja is rámenni. 

Azóta, hogy mami otthonban él, anyu dokumentálta a látogatásokat, telefonbeszélgetéseket, amíg Hőgyészen lakott. Így, visszaolvasva, emlékszem is ezekre a sztorikra. Mazsoláztam néhányat, amiben mami fejében anyu meghalt. (Rengetegszer (!) történt ez...)

És itt egy tavaly március 17-i kép róluk.

Utoljára 2023. október 30-án látták egymást.

Emlék(kép)ek

Munka után pakolás nálad. (Még mindig nehéz elhinni, hogy nem vagy ott, még mindig nehéz belegondolni, hogy nemrég pakolásztunk fel hozzád Hőgyészről és most ott "turkálok a holmidban".) Áthoztam a gyöpszekfűdet. Már négy bimbó van rajta. És a "terézkét". Amikor kimegyek a teraszra, sokszor nem tudom hirtelen, miért vannak nálunk a te virágaid...

Az orgonád is nálam van. Tavaly még nálad virágzott.

Még Hőgyészen. (Jaj, de hiányzik...)

Csodás kerted volt mindig. Hőgyészen is...

... Tamásiban is.

Az emlőtumor műtéted után nem tudtad már a kertet csinálni, de kreáltál egy kis kertet.

Ezt a paprikát (is) akkor már én ültettem neked.

A sziklakerted (egy része) a dunaszekcsőn gyűjtött kövekből.

Felfoghatatlan ez az egész... 

Nem tudom elmondani, mennyire hiányzol...

 

Emlék

Pakolok anyunál. Maminak is van itt néhány dolga. Pl. A könyvem neki dedikált példánya. Benne szentkép, könyvjelző. És az újságcikk a Tolnai Népújságból, amiben írtak róla.

 

Vasárnap

 Reggeli.

Gyönk, mamihoz.

Vittünk neki (puha) sütit (sorra törnek le, esnek ki a fogai, megjegyzem: mind a saját foga (!), 94 évesen azért ez nem semmi). Ahhoz képest, hogy épp előtte tízóraizott, azért egyet bevágott. :)

Öltözés, irány a levegőre.

Ma nagyon élvezte a "kirándulást". Nézelődött, beszélt. A szomszéd épületnél visszanézett: "Szép lehet itt lakni"-mondta.

Kétszer kérdezte anyut. Másodszorra így: "Mije fáj, a veséje?". Ott ültömben majdnem dobtam egy hátast. Soha senki nem hozta kapcsolatba neki anyut és a vesét...

Mesélt is: lakodalom volt, de ő nem látta se a menyasszonyt, se a vőlegényt. De maradt étel: tejberizs gyöngycukorral, azt aztán mind megették. Aranyos volt ma, jókedvű.

Búcsúzáskor kérte, hogy adjam át anyunak, hogy puszilja. Na itt sírtam el magam. De már elbúcsúztam tőle, épp M. volt mellette, így mami nem látta, hogy sírok.

Haza.

Itthon aztán kipakolás, mosás, mosogatás, teregetés, mosogatógép kipakolás, porszívózás, terasz takarítás, vacsora (és holnapra szendvics) készítés, elpakolás (...).

(Vacsira egyszerű: pirítós -mivel egy kis darab kenyerünk volt itthon, az is jó száraz- kacsazsírral, savanyúságokkal.)

A hétvégén csak maminál sírtam. Voltak percek, hogy nem anyu járt a fejemben, hanem kicsit ki tudtam kapcsol(ód)ni. De sokat beszéltünk is róla. És eleve anyuval is voltunk ebben a gyógyfürdőben, ha jól emlékszem, kétszer is. Kegyetlenül jó volt a semmittevés, a nem kell időre menni sehova, hogy csak választanunk kellett ételt és megenni, hogy nem voltak sokan, a wellness részlegen is mindig szabad volt a kedvenc dzsakudzi. Igazából ma, a reggeli után, a távozás előtt kezdtük volna el a pihenést, a szervezetünk akkorra hitte el, hogy tényleg nyugi van, akkor viszont már indulnunk kellett... Azért a semminél határozottan jóval több volt ez a majdnem két teljes nap punnyadás.

Szombat

Szinte semmi alvás (elfelejtettem füldugót hozni 🫣) és a szokásos sok a párna, kevés a párna, melegem van, fázik a lábam, melegem van...

Tusolás.

Reggeli.

Punnyadás.

Füldugó vásárlás, cukrászda.

Punnyadás.

Masszázs.

Wellness.

Vacsora.

Alvás (füldugóval, yess!).

Péntek

 

Relax.

Csütörtök

Munka után anyunál. És igen: megvan a harmadik bimbó anyu virágán.

Vittem le két szatyor szemetet (leginkább már szükségtelen iratok, dobozok, flakonok) és két szatyor dolgot, amik jöttek át hozzánk. Arborétummá változott a kisautóm.

Nálunk volt már próbálkozás benti virággal, egyedül az az aloe él még, amit tavaly kaptam anyutól... Ezen felbátorodva áthoztam azt a pálmát, ami mindig is szép volt, de anyu halála óta egyszerűen gyönyörű. Valószínű, hogy ki fog nőni minket, mert már most nagy, de majd utánanézek, vissza lehet-e vágni vagy kordában hogy lehet tartani.

Anyu, két hónapja állt meg a szíved...

Ma két hónapja állt le a szíved és a légzésed. Hajnali öt óra volt. Várható volt, hiszen már egy hónapja haldokoltál. Hetek óta nem ettél, napok óta nem ittál. S habár tudtuk, te is, mi is, hogy eljön ez a nap, hihetetlen volt mégis, hogy megtörtént. Itt ülök, és egyszerűen még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vagy már. peregnek a könnyeim, meg-megállok az írással. A lét egy másik formájában leledzem, amióta a még meleg arcodra adtam puszit és sírtam a holttested felett. Írtam már, de szerintem még fogom is, mennyire gyönyörű voltál, milyen békés volt az arcod, ránctalan. Olyan voltál, mint egy angyal. Az látszott az arcodon, hogy "hazaértél". 

Nagyon sűrű nap volt két hónappal ezelőtt. Hazament Zs., majd hospice Zs., jött M., vártunk, sokat, az orvosra, aztán arra, hogy elszállítsanak. Egyrészt mintha tegnap lett volna, másrészt olybá tűnik, mintha eltelt volna azóta ezer év.

Folyamatosan nagyon nehezen telnek a napok. Ma nyílt órám volt a kicsikkel. Reggel nem sírhattam, hogy ne legyenek dagadtak a szemeim. Az órán énekelték a gyerekek a "Wo is meine Mama?" -egyik kedvenc dalt, hát megint facsarodott a szívem. De mosolyogni kell, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy te meghaltál, és hogy én darabokban vagyok azóta is.

Amikor M. is elment, kettesben maradtunk. Már "szagod volt", hiába zártam el a radiátort és nyitottam ki az ablakot. Azóta is az orromban van ez a szag, és nem zavar. Ez az élet szaga nekem. Mert aki megszületik, tudomásunk szerint egyszer meg is hal. 

Ott feküdtél. Békésen. Többször bementem hozzád. Puszit nyomtam a már hideg arcodra. Ott feküdtél a kedvenc pizsamádban, vártuk a temetkezési vállalkozást. Délután volt, amire jöttek érted. Néztem, ahogy visznek le a lépcsőn. Aztán, ahogy az autóval, el. Majd ott maradtam egyedül. 

Tudom: nem szeretnél így látni, ahogy most(anában) vagyok. Tudom: megígértem, hogy megleszek. Rajta vagyok. Csak most még gennyedző sebként fáj a hiányod. 

Tényleg nem tudja, milyen ez, akinek még élnek a szülei/él egy szülője...

(A képen a kis dísz, amit vettem a sírotokra. Tervezek menni Tamásiba (is). Meg mamihoz. Meg mindenhova is. Csak amióta meghaltál, még nem pihentem. Szombaton aludtál el, hétfőn intéztük a temetést, utána dolgoztam. A temetés napján voltam még szabin, de amúgy még nem is pihentem. Pedig kegyetlen (KEGYETLEN) heteken, hónapokon vagyunk túl...)