Tegnap bedurrant a fogam. De annyira, hogy majd' bepisiltem a fájdalomtól. Nem a múltkori, a jobb felső hatos, hanem a szomszédja, jobb felső ötöske. Nem kért időpontot, nem szólt, csak hirtelen hasogatni kezdett. A fogorvosom aznap délelőtt rendelt, nekem meg mennem kellett a háziorvosomhoz a jogosítvány újítása miatt, egyelőre még nem sikerül két helyen lennem egyszerre, elmaradt a fogorvos. Majd mára a fájdalom is. De ismerem a fogaimat, amióta kinőttek, rengeteg gondom van velük, így ismerem a fájdalom széles skáláját is és meglehetősen nagy pontossággal meg tudom mondani, lyukas-e, "csak" begyulladt-e, elmúlik-e vagy szakembert igényel. Erről tudtam, hogy valami komoly baj van, ha fáj ma, ha nem, meg kell mutatnom az orvosnak.
December 22-én jártam nála utoljára a jobb felső hatossal. Ma senki nem volt előttem, rögtön mehettem a rendelőbe.
- Jó napot kívánok! Csak azért jöttem, mert már nagyon régen találkoztunk.
- Régen?! De hát most volt itt!
Elmondtam a tüneteket, egyetlen kocogtatás és már kaptam is a szurit. Gyökérkezelés. Holnap újra, plusz röntgenre kell mennem. Emellé ma meglátogatott a télapó is, tök jól vagyok... És pénteken már utazás ki...
Amikor eljön az itthoni két hétből az utolsó hétfő, minden egyes alkalommal lejátszódik bennem ugyanaz: már csak négy nap itthon. És: még négy nap itthon. Sosem akarom túlspirázni a dolgot, mégis megtelek ezzel az érzéssel, az itthonakarokmaradni és a demennikell kettősségével. Bármikor lemondhatom. Bármikor dönthetek úgy, hogy -ide- nem megyek vissza többet. De az új szemüveg majdnem egy teljes kinti fizetésembe került, jogsiújítás volt, a fogorvos sem lesz olcsó (az idei gyökér- és fedőtömés tarifát még nem is ismerem), fűtés szezon van... Ezeken a hétfőkön már nagyon előre kell gondolkodni: ki legyen mosva, ami a csomagba kell, azt a ruhát már ne vegyem fel, hajam meg legyen mosva, kint ne azzal kelljen kezdeni (az alvásidőmből ellopva rá az időt); minden meglegyen, amit szeretnék kivinni; kenyérsütés majd szerdán, és egy csomó apróság. És hogy mi fér bele még az itthoni négy napba. Sok az időpont, sok helyre kell menni, a fogam nem lesz kész, de megoldja a doki, hogy biztonságban legyen a feltárt fog a kinti két hétben. Előjön a szomorúság, amiért a szabadságból megyek a bezártságba, a "börtönbe" (tényleg olyan, még a napot sem látom, ha nem kapok szabadidőt), és mellette ott az öröm, hogy ha lejár a két hét, lesz megint szabim és a fizetés nagyon kell. Engem kint nem zavar, hogy nem hallok egy magyar szót sem, mert beszélgetnék én németül is, ha lenne kivel... Múltkor betegen mentem dolgozni, most kifúrt foggal, csak ne fájjon, a többit majd megoldom. Nem akarok rohanni a készülődéssel, de nem akarok mindent az utolsó pillanatra se hagyni. De közben itthon vagyok, erre kell koncentrálnom. Holnap délután találkozom V-val, egy volt sztrítes kolleganőmmel, ma pedig M-val moziban voltam.
Passengers/Utazók
Másra számítottam. Ők is. De az élet/sors néha felülírja a terveinket.
Bennem leginkább kérdéseket fogalmazott meg a film. Van-e értelme a miérteknek? Van-e jogunk belenyúlni mások életébe? Tényleg igazak a kételyeim? Tényleg jobb lenne máshol/máshogy? Meddig bír az ember tényleg totál egyedül lenni? ...
A sztori érdekes, van a filmben izgalom, némi humor, kis akció. Végig 3D-s (amit én imádok). Scifiből átmegy romantikusba, a végén..., de ezt nem árulom el. Kellemes, egyszer érdemes megnézni, már csak a csodás Avalon űrsikló és az űrséta jelenetek miatt is.
