2025. január 7., kedd

Kedd


A második munkanap, és én már most hulla fáradt vagyok. (Mondjuk ahhoz, hogy a gyerekeknek lehessen egy kis két hét után lassan visszaszoktatgatós hetük, nem keveset kellett a szünetben (azaz a szabadságom alatt) készülnöm...)

Ma munka után bolt, kocsimosás (hát persze, hogy most, este, szakad az eső...), főzés. Megkívántam a húslevest. Zöldség volt itthon, húst kellett csak venni.


Fotózni elfelejtettem, de nem is az a lényeg. Fincsi lett, ettem is egy tányérral (tésztát nem főztem ki hozzá, simán jó az anélkül is). 

A csontról lefejtettem egy kis húst, átpirítottam kevés zsíron, azt tettem a vasárnap dobozolt, holnapi babfőzelék mellé. És egy szendvics is készült reggelire (a többit dobozoltam hétvégén). Főztem még teát, kávét, beletöltöttem a kis üvegeimbe holnapra.

Tegnap (a hagyomány szerint vízkeresztkor) este lebontottam a karácsonyfát. Ma M. levitte a gyűjtőhelyre. De ahogy robog az idő, kettőt pislogok és megint gyújthatjuk az első adventi gyertyát...

2025. január 6., hétfő

Vízkereszt 2025

2016. január 6-án indultam az első repülős utamra az új, németországi munkahelyemre.

2023. január 6-án együtt buszoztunk fel a húgomékhoz Budapestre.

És 2024. január 6-án költöztél a szivárvány túloldalára. Reggel ötkor. És én ma reggel 5 előtt 5 perccel ébredtem magamtól...

Ma volt az első munkanap a téli szünet után. És népismeret órán a Vízkereszt volt a téma. Egész nap az anyu-naptár utolsó bejegyzését láttam a szemem előtt.


Valahol két világ közt lebegtem egész nap a suliban, de bele tudtam kapaszkodni a jelenbe. Amikor beültem az autóba és elindultam hazafelé, alig mertem megmozdulni, mert olyan érzésem volt, anyu, hogy ott ülsz mellettem. Láttam -a fejemben-, ahogy nézelődsz, hallottam, hogy csacsogsz, ahogy szoktál, amikor együtt utaztunk. Azt "mondtad", amikor a körforgalomhoz értem, hogy gondoljak a cipőmre. Igen, tudom: elszakadt. Hogy ne csináljam már, nem járhatok benne így, vegyek másikat. Úgyhogy nem hazafelé kanyarodtam, hanem a bolthoz. És vettem másikat. Ekkor "megszólaltál", hogy látom-e, hogy mindenhol leárazás van. "Vegyél egy kabátkát a régi tavaszi helyett és biztosan találsz mást is most nagyon jó áron. Most érdemes. De könyörgöm: ne feketét meg szürkét!" Én utálok vásárolni meg ruhát próbálni, de mentem, kerestem, találtam, próbáltam, így lett 5000 Ft-ért egy kabát, egy pulcsi, egy ruha és egy kardigán. Egyik sem fekete. Bepakoltam az autóba. Annyit "mondtál" még: "Ne nézz állandóan az égre a teraszon engem keresve, mert nem ott vagyok. Mindenhol vagyok, benned is. Szeretlek, ahogy ígértem: örökké, örökké, örökké. Mindig veled vagyok. Szedd össze most már lassan magad, mert te még élsz, dolgod van. És nem kell mindent leírni a blogba: még azt hiszik, bolond vagy.".

Roppant élesen él bennem minden, ami egy éve ezen a napon történt. Nagyon hosszú és borzalmasan nehéz nap volt. Amikor egyedül maradtam a lakásodban, akkor azt hittem, azt nem lehet túlélni. Hirtelen szembesültem a fizikai hiányoddal, csak lézengtem, folyamatosan be-benéztem a hálószobádba és konstatáltam, hogy nem vagy ott. És hogy már többé nem is leszel. Erről a mai napig győzködöm magam, hogy elfogadjam. 

Annyira gyönyörű voltál holtan. Az a csodaszép zöld szemed. Az a halvány, nyugodt, boldog mosoly az arcodon, amivel azt üzented: hazaértél.

Azóta már mamika sincs velünk. És ha igaz, hogy ti már együtt vagytok, akkor tényleg minden rendben. Megígértem neked, hogy ha elmész, rendben leszek én is, lassan ideje lesz tartanom magam az ígéretemhez. Még mindig nem tudom, hogyan, de ha te elmentél, ha itt tudtál hagyni, akkor biztos vagyok benne, hogy azért, mert tudtad: képes vagyok rá.

Most már a sok-sok elhunyt családtagunkkal rophatod együtt az égi táncot.


(Saját fotók unokanővérem lakodalmában.)

2025. január 5., vasárnap

2025. első dobozolása

Idén sincs újévi fogadalmam. Azt tudom, hogy ha változást szeretnék, akkor változtatnom kell. 

Főleg szeptembertől (munkakezdés) botrányos az étkezésem. Mivel nem is mozgok, rányomja az egész testemre a bélyegét. Egyelőre megpróbálok a rendszeresség felé menni. Ehhez pedig kell, hogy étel legyen nálam a munkahelyen is (nem csoki vagy nápolyi vagy bármi, ami egy rövid ideig megvéd az ájulástól). Így ma dobozoltam. (Bevallom: nagyon nehezemre esett, szörnyen elfáradtam.)

Reggeli: szendvics.

Tízórai: narancsos túró.

Ebéd (és uzsonna): paradicsomos bab, tojás.

Vacsora: tonhal saláta.

(A harmadik napihoz majd frissen készítem a még hiányzó dolgokat.)

(Azért lett ez a menü, mert itthon lévő alapanyagokat szerettem volna használni.)

Most már csak meg kell enni...

2025. január 3., péntek

Lélek 2024.

 Borzalmasan rosszul alszom. Egy éve biztosan. Sőt több ideje is már...

Napra pontosan szinte teljesen biztosan emlékszem mindenre, ami anyuval történt. (És ez már áprilisban kezdődött, akkor már annyira fájt a dereka és hirtelen -sok évtizednyi alacsony után- annyira magas lett a vérnyomása, hogy elvittük egy laborra, ami nagyon magas CRP-t mutatott, én ott már tudtam, hogy baj van.)

Emlékszem így arra is, amikor ma egy éve feljött hozzá a hospice orvos, aki már karácsonyra jövendölte anyu átkelését. Kinyitottam neki az ajtót, kérdezte: Mi újság?, és én mosolyogtam, meghúztam a vállaimat, mert minden laikus is csak húzta volna a vállát, hogy érthetetlen ez az egész. Az orvos bement a már csak hanyatt fekvő, semmire nem reagáló anyukámhoz, megvizsgálta, majd kijött a konyhába és azt mondta: fizikai képtelenség, hogy életben legyen még, hiszen már csak a törzsében van némi keringés. Kérte, hogy a morfin-tapaszokat már csak a törzsre tegyem és a szurit is a hasába adjam (amit anyu, amíg még "észnél volt", nagyon utált, mert nagyon fájt neki). Sokat beszélgettünk még az orvossal a konyhában, javasolta, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy anyu végre átkelhessen a szivárvány-hídon. Így hívtunk papot hozzá, aki fél órán belül tudott is jönni. Emlékszem, mennyire furán éreztem magam. Jött a fiatal, lelkes pap. Bementünk anyuhoz, aki akkor már tényleg semmire nem reagált. Az atya meggyóntatta. Ott ültem. Majd feladta az utolsó kenetet. (Ha hiszitek, ha nem, még most, egy év elteltével is furcsa, hogy ilyenekről írok.) Rettenetesen új helyzet volt ez is. Tudtam az utolsó kenetről, tudtam, mert dédapám is megkapta anno, csak ott én nem voltam jelen. De itt teljes valómmal jelen voltam, ott ültem, a légzésével szívműködést kompenzáló anyukám mellett, a pap a másik oldalamon. Nagyon furán éreztem magam (hiszen Istenben (egy feljebbvalóban) hiszek, de az intézményesített vallásban nem). Anyu csak feküdt ott, 500-as morfin-tapasszal, semmire nem reagálva, csont (!) soványan, és tudtam: túl sokáig már nem tarthat.

Hallom még ma is azt a fülledt csendet, amiben csak anyu halálközeli légzése volt a "zaj", érzem azt a borzongást magamon, ami próbálta előre jelezni az elképzelhetetlent, hogy ha megtörténik, az még ennél a nihil-érzésnél is keményebb lesz. És amit azóta már tudok: hogy ez az érzés akkor még ténylegesen elképzelhetetlen, és sokkal-sokkal mélyebb és fájóbb, mint az akkor elképzelhető.

De azt is tudtam - és most is ezt mondom: biztos vagyok benne-, hogy anyu még ebben az állapotában is minden evilágon való történéssel tisztában volt, mindent érzett és főként hallott. És bízott bennem ekkor is. Abban, hogy -ahogy ígértem- megleszek, jól leszek nélküle.

kép: https://meditacionk.blogspot.com/2013/

Ma anyuval álmodtam. Azt hiszem, a halála óta először. Egy alagútszerűségből jött felém, mosolygott. Jött, de egy milliméterrel sem került közelebb hozzám. Mégis "jött" és mosolygott. (Az a szatyra volt a kezében, ami most a temetős szatyrom.) Álmomban csak értetlenkedtem, hogy ha jön, akkor miért nem közeledik. Éreztem, mennyire jó volna megölelni és puszit nyomni az arcára és puszit kapni tőle, de nem sóvárgás volt, csak egy szimpla érzés. Azt éreztem, mintha azt mondaná: mindig itt voltam és mindig is itt leszek.  (Valahol tudom, hogy így van.)

Anyu olyan anya volt, aki világ életében hitt és bízott a lányaiban. Tudom, hogy úgy tudott itt hagyni minket, hogy bízott abban, hogy már nélküle is megállunk a lábunkon, hogy mindaz, amiben igénybe vettük a segítségét, már megvan bennünk és már egyedül is képesek vagyunk megbirkózni vele. 

A múlt év (2024) életem eddigi legnehezebb éve volt.

Étkezés 2024.

A (2024. évi) decemberi fotózott étek-képeket csatolom.




















A legmenőbb a rántotta és a kacsazsíros kenyér (főként reggelire). Rákattantam a kacsazsírra. (Ilyen vagyok alapban: van, hogy szőlőt eszem szőlővel, van, hogy kacsazsírt kacsazsírral.) És tényleg ügyesen kompenzálok: ha egyszer többet eszem, utána tudom úgy intézni, hogy ne legyen hízás a dologból.


De azt is tudom a majd' két évtizedes tapasztalatomból, hogy a mérleg smafu. A ruházat pl. sokkal jobb visszajelzést ad. A tükörrel együtt csúcs a "jellemzés". No meg az érzés, a test-érzet sem kutya. 

De az is biztos, hogy a test-lélek-szellem hármasa egyensúlya az alap. Bármelyik is "kileng", akkor ugrott az emberi stabilitás. Nálam a lélek és a szellem valami másik dimenzióban anyu és mami halála óta. Törekedem az egyensúlyra...

2025. január 2., csütörtök

Újévi túra

Reggel időpontra mentem 8-ra vérvételre. Januárban lesz két kör vizsgálatom az alvásklinikán, ezek mellé kérte az orvos a labort. (M. vitt és hozott, köszönöm!) Este 8-tól már nem ehettem, korgó gyomorral ültem le a vérvétel után reggelizni.


Napokig fagy volt és hatalmas, sűrű köd. Ma reggel kisütött a nap, pillanatok alatt levette a fák zúzmaraköntösét. Mi pedig meglátogattuk a Sós-hegyi kilátót, ahol 2023. februárjában jártunk utoljára. 


A Mecsekben még megmaradt a hó. A túraútvonal nagy részben szimpla jég volt még délelőtt, de a szélén a hóban lehetett haladni.




A következő kép szépre sikerült volna, ha az ujjam bele nem lógna. A sztori háttere: nagyon erős szél fújt odafent, örültem, hogy meg tudtam tartani a kezemben a telefont. És: egyáltalán nem szeretnék a tökéletesre törekedni vagy mentegetőzni. A kép marad és pont.




Lent a városban ebéd a Bellozzoban. Én egyszerűen imádom, és tésztán simán el tudnék tengődni napi szinten.


Aztán freikávé a Király utcában.



A sétával együtt 5 km-t mentem ma, ami az elmúlt hónapokhoz képest szuper teljesítmény. (Khm.)

Vacsora.


Aztán meg is jött a leletem. Tulajdonképpen meglepően szuperek az értékeim (ahhoz képest, hogy egy éve abszolút semmit nem mozogtam, néhány dobozolást kivéve random étkeztem). (Női egészségcsomag 50+-t csináltattam, tényleg rengeteg adatot megtud az ember magáról.)

Befejezem a blogbejegyzést, közzéteszem a blog FB oldalán, aztán lassan hajcsi. (Az éjjel megint szinte semmit nem aludtam...)

2025. január 1.

Az év első napja késői felkeléssel kezdődött.

Reggeli.


Majd "nagy kör", temetőzés, rokonlátogatás Tolna megyében. Sajnos most is sietve: napok óta fagyott és sűrű köd lepett be mindent, igyekeztünk nem korom sötétben hazaérni, de még a sietség ellenére is úgy lett.




Régen láttunk ilyen gyönyörűséges zúzmaraságokat.







Késői pár falat ebéd keresztanyumnál (lencsesaláta, fasírt, saját kenyere).


Itthon pár falat vacsora hét körül. Én nyolctól már nem ehettem. (A miért a következő bejegyzésben.)