Vízkereszt 2025

2016. január 6-án indultam az első repülős utamra az új, németországi munkahelyemre.

2023. január 6-án együtt buszoztunk fel a húgomékhoz Budapestre.

És 2024. január 6-án költöztél a szivárvány túloldalára. Reggel ötkor. És én ma reggel 5 előtt 5 perccel ébredtem magamtól...

Ma volt az első munkanap a téli szünet után. És népismeret órán a Vízkereszt volt a téma. Egész nap az anyu-naptár utolsó bejegyzését láttam a szemem előtt.

Valahol két világ közt lebegtem egész nap a suliban, de bele tudtam kapaszkodni a jelenbe. Amikor beültem az autóba és elindultam hazafelé, alig mertem megmozdulni, mert olyan érzésem volt, anyu, hogy ott ülsz mellettem. Láttam -a fejemben-, ahogy nézelődsz, hallottam, hogy csacsogsz, ahogy szoktál, amikor együtt utaztunk. Azt "mondtad", amikor a körforgalomhoz értem, hogy gondoljak a cipőmre. Igen, tudom: elszakadt. Hogy ne csináljam már, nem járhatok benne így, vegyek másikat. Úgyhogy nem hazafelé kanyarodtam, hanem a bolthoz. És vettem másikat. Ekkor "megszólaltál", hogy látom-e, hogy mindenhol leárazás van. "Vegyél egy kabátkát a régi tavaszi helyett és biztosan találsz mást is most nagyon jó áron. Most érdemes. De könyörgöm: ne feketét meg szürkét!" Én utálok vásárolni meg ruhát próbálni, de mentem, kerestem, találtam, próbáltam, így lett 5000 Ft-ért egy kabát, egy pulcsi, egy ruha és egy kardigán. Egyik sem fekete. Bepakoltam az autóba. Annyit "mondtál" még: "Ne nézz állandóan az égre a teraszon engem keresve, mert nem ott vagyok. Mindenhol vagyok, benned is. Szeretlek, ahogy ígértem: örökké, örökké, örökké. Mindig veled vagyok. Szedd össze most már lassan magad, mert te még élsz, dolgod van. És nem kell mindent leírni a blogba: még azt hiszik, bolond vagy.".

Roppant élesen él bennem minden, ami egy éve ezen a napon történt. Nagyon hosszú és borzalmasan nehéz nap volt. Amikor egyedül maradtam a lakásodban, akkor azt hittem, azt nem lehet túlélni. Hirtelen szembesültem a fizikai hiányoddal, csak lézengtem, folyamatosan be-benéztem a hálószobádba és konstatáltam, hogy nem vagy ott. És hogy már többé nem is leszel. Erről a mai napig győzködöm magam, hogy elfogadjam. 

Annyira gyönyörű voltál holtan. Az a csodaszép zöld szemed. Az a halvány, nyugodt, boldog mosoly az arcodon, amivel azt üzented: hazaértél.

Azóta már mamika sincs velünk. És ha igaz, hogy ti már együtt vagytok, akkor tényleg minden rendben. Megígértem neked, hogy ha elmész, rendben leszek én is, lassan ideje lesz tartanom magam az ígéretemhez. Még mindig nem tudom, hogyan, de ha te elmentél, ha itt tudtál hagyni, akkor biztos vagyok benne, hogy azért, mert tudtad: képes vagyok rá.

Most már a sok-sok elhunyt családtagunkkal rophatod együtt az égi táncot.

(Saját fotók unokanővérem lakodalmában.)