Óvodás korunk óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk nyolc évig általános iskolában. Közel laktunk, hozzátok jártam zongorát gyakorolni, vasárnaponként jöttél hozzánk és együtt mentünk misére. Aztán kicsit másfelé sodort minket az élet. Az osztálytalálkozókon találkoztunk. És úgy beszélgettünk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Felnőttként megint szorosabb lett a kapcsolatunk. A könyvelőm is lettél. Az utóbbi pár évben gyakrabban beszélgettünk. Amikor először lettél rákos. Amikor másodszor és harmadszor... Elmondtad, szerinted miért kaptad ezeket a betegségeket. Hogy szerinted (is) minden lelki eredetű. És hogy sejted, sőt néhány dologról tudod is, mi válthatta ki. Dolgozni kezdtél magadon, pszichodrámára jártál. Pár hónapja már szinte napi szinten kapcsolatban voltunk. Negyedszer lettél rákos. Áttétekkel. Végig optimista maradtál, habár talán valahol mélyen te is tudtad: ennek most nem lesz jó vége. Minden érdekelt veled kapcsolatban és mindenről írtál: milyen érzés vért kapni, milyen a kórházban, ahol jó pár napja vagy, de orvost még nem láttál... Még múlt héten is. Írtad, hogy olvastad a blogomat, ne is írjak többet, mindent értesz. Nem adtad fel, eszedbe sem volt a halálra gondolni. Emelt fővel, bátran viselted, bármi történt. Nem válaszoltál, így ráírtam az öcsédre. Tegnap este azt válaszolta: óráid vannak hátra. És ma reggel azt írta: elmentél.
Drága R., hálás vagyok, hogy ismerhettelek, köszönök mindent, amit tőled tanulhattam, köszönöm, hogy rávilágítottál, mi a fontos az életben és mi nem, köszönöm, hogy az életem része voltál, és emlékezetemben és a szívemben maradsz, amíg világ a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése