Péntek

Nehéz napom volt ma fizikailag is és lelkileg is. (Még mindig nem alszom jól, ha végig is alszom az éjszakát, úgy ébredek reggel, mint aki egész nap szenet hordott...) 

Időben ébredtem, de olyan fél kilencig csak voltam.

Aztán reggeli után nekiláttam a házimunkának. Mert bár kicsi a lakás, rengeteg a tennivaló, ha bárhol elkezdem, meglátom, hogy jaj, ezeket a virágokat meg kell locsolni, de akkor már letörlöm a polcot, de juj, ezt a szőnyeget is ki kell rázni, de ha már a teraszon vagyok, megrendezem a virágokat, de a ruhák is megszáradtak, leszedem..., és nincs vége. A spájzot is megrendeztem kicsit, aztán a tusolót vízkőtlenítettem (Mohácson botrányosan kemény a víz, nagyon kemény meló egy tusoló takarítás is...). 

Közben el-elpityeredtem magam. Ma különösen nagyon hiányzik anyu. Nem tudom megmagyarázni, miért. 

Hajat is mostam, a dombori Duna-víz után nem ártott. (Megjegyzés. Van több hajápoló a neten. Nekem roppant (!!!!!!) száraz a hajam, millió (!) hajcuccot kipróbáltam, egyelőre semmi (!!) nem teszi nem szárazzá. Szóval a netről még tavaly rendeltem egy szupernek tűnő sampon-balzsamot: persze semmit nem csinált a hajammal. Két hete megrendeltem -akciós volt- azt a bizonyos rózsaszín dobozost (aki netezik, tuti, hogy találkozott vele). Csak azért, mert amikor B-nél voltam év elején, elhozta a sajátját, azzal csinálta a hajamat és viszonylag jó volt. Most már többször használtam: hát ettől sem lesz nem száraz a hajam. (El fogom használni persze. Nem lesz nehéz, mert -szerencsére- sok hajam van, rengeteg sampon és balzsam kell rá.) A múltkor voltam az Eco family-ban rágóért, és láttam, hogy a hajolaj, amit használok (és ez eddig a legjobb) egy termékcsalád része. Ráadásul nem is drága, így vettem egy sampont és egy hamvasító sampont. Ma ezzel mostam hajat és lám!, sokkal puhább és fényesebb a sörényem, mint eddig bármitől. (Ez még korántsem az, amilyet szeretnék, de eddig a legjobb.))

Aztán úgy elfáradtam, hogy le kellett dőljek... Elég volt húsz perc ahhoz, hogy fel tudjak kelni, de az kellett. Még nem volt dél...

Amint végeztem az ebéddel (cukkini lecsó bulgurral tegnapról), írt anyu lakásának az új tulaja az átíratások miatt, úgyhogy nyomtattam, kitöltöttem, scanneltem, küldtem. Már annyira tele mindenem ezekkel a hivatalos ügyekkel, hogy közben majdnem sírva fakadtam. Aztán eszembe jutott anyu, aki konkrétan ugyanezt csinálta a hőgyészi ház eladásakor, és emlékszem rá: majdnem ráment idegileg (aztán ugye tudjuk, hogy lett egy másodlagos tumora...), és azt mondtam: Anyu, én nem akarok úgy járni, mint te, én nem akarok rámenni erre, szerintem nem éri meg. Vettem néhány nagy levegőt és "elengedtem" a dolgot.

Amikor végeztem, elkezdett csörögni a telefonom, és majdnem este nyolcig folyamatosan beszéltem a Mitsekről (mert még megvan). 

Így nem volt időm elpakolni a konyhaasztalról a cuccomat, ami pedig tervben volt.

(Közben M. csomagjáért is lementem V-hoz, aki átvette.)

Ma összefutottam A-val. Kérdezte, hogy bírom. Hirtelen nem tudtam, mire gondol, aztán mondta, hogy mennyi minden történik mostanában velem. Megsimogatta a karomat, akkor fogtam fel, mire gondol.

Hát igen... Anyu ápolása, a túloldalra kísérése, aztán rá négy hónapra mami halála, anyu lakásának kiürítése, kiárusítása, eladása... (mellette munka...) azért tényleg nem semmi... Mindezt nem lehet két perc alatt meg nem történtté tenni, feldolgozni. 

És közben zajlik az élet...