Jelek, angyalok

Anyu idén vízkeresztkor ért át a szivárvány túloldalára. Az odaútja roppant intenzív volt, embertelenül fájdalmas. Még teljesen a tudatánál volt, amikor azt mondta: Ferivel beszéltem (ő a testvére, két éve halt meg), csinál nekem helyet. Amikor aztán a szivárványhíd felénél tartott, elkezdett Ferivel ténylegesen beszélgetni. Egy bizonyos pontra nézett ilyenkor a plafon irányába, mosolygott, és halkan, alig hallhatóan, suttogva beszélgettek. Anyu arca ilyenkor földöntúli boldogságtól sugárzott. Saját szememmel és fülemmel tapasztaltam meg, amit a haldoklók túlvilági ismerőseikkel/rokonaikkal való beszélgetéseiről olvastam. Sokszor hosszú ideig mutogatott, integetett, sutyorgott a túloldalon lévőkkel, máskor csak megszólalt -ugyanazt a pontot nézve-: Jaj, de szép! -vagy- Már látom!.

Amikor anyu elment, többen mondták, hogy figyeljem a jeleket. Mert biztosan onnan fentről is valamilyen szinten segít, gondoskodik rólam. Akkor, a végtelen bánatomban nem foglalkoztam ezzel, hiszen anyu meghalt, nincs többé, és nem is lesz. Aztán elkezdtem megtapasztalni, láttam, éreztem a "jeleket". 

(Nem könnyű írni ezt a bejegyzést, le-legurul egy-egy könnycsepp, ilyenkor homályosan látok, hibásan gépelek, javítani kell...)

Eddig nem volt virág a lakásunkban, mert bár próbálkoztunk, semmi nem maradt meg. Aztán anyutól áthoztam öt cserepest. Az egyik tönkrement. Kettő sínylődött. Kérdeztem A. kolleganőmet, aki virág-guru -is-, mit csinálok rosszul, ő azt mondta: ez a virág mindent kibír. Most hétfőig vagdostam róla a száradó leveleket. Aztán azon a napon leültem magammal és eldöntöttem, hogy a lakáseladásban nem vagyok hajlandó tönkremenni. A virág egyszer csak nem száradt tovább, ma reggel láttam: hozott két új kis hajtást. A negyediket kiraktam a teraszra: még nem élvezi, de él, hajt, növekszik. Az ötödik, egy gyompálma hihetetlenül hajt, lassan kinövi a lakást. (Bennük is érzem anyu jelenlétét. Anyu eszméletlenül értett a virágok nyelvén, bárhol laktunk/lakott, rengeteg virága volt, szebbnél szebbek.)

Pár napja került ki a lakásának a hirdetése. Az ingatlanügynök pénteken (tegnapelőtt) mutatta meg a vevőjelölteknek. És szombat reggel hívott: megveszik a lakást, akár aznap lefoglalózzák.

Minden vevőjelölt megvette volna. V-nak (az ingatlanosnak) az a család volt a legszimpatikusabb, akik végül megveszik. Rajtuk érezte azt, hogy egy hullámhosszon vannak anyu, az általa képviselt értékek rezgéseivel.

Vannak, akik nem hisznek abban, ami a szemnek láthatatlan. Abban sem, hogy érkezhetnek "odaátról" jelek. Akik azt mondják, mindez csak véletlen. Nem szeretnék meggyőzni senkit a saját igazamról. Csak a tapasztalataimat tudom leírni a blog-naplómba.

Július 2-án fotóztam ezt a képet anyunál.

Ezt július 15-én.

Az angyalt egy újságpapír darab alatt találtam, amikor ingyen elvihetőre meghirdettem anyu maradék dolgait, és mindent el is vittek. Ezután pakoltam össze a maradék kis szemetet, akkor találtam az angyalkát. Anyu-jelnek vélem. Kértem, segítsen, hogy gyorsan sikerüljön eladni a lakást.

V. mesélte, hogy amikor a lakást lefoglalózó család jött megnézni anyu kis lakját, az anyuka kérte, hadd maradjon náluk az angyalka. Na, itt elsírtam magam. És amikor tegnap átmentem a lakásba a foglalózásra, az anyuka tőlem is rögtön, amint beléptek, azt kérte, maradjon az angyal. Mert neki van a mamájától egy ugyanilyen.

A foglalózás után pedig a fiatalember, ak a lakást használja majd, azt mondta, megígérik, hogy amennyire csak tudnak, vigyáznak majd a lakásra.

...

Ma reggel felébredtem, tettem-vettem, reggeliztem, aztán hirtelen úgy döntöttem: elmegyek Tamásiba. Megcsinálom a sírt, meg legalább az új kocsival is gyakorlatozok. Előtte még kocsit mosta, beugrottam a boltba.

Tegnap erősen érett bennem a gondolat, hogy ha találkozom X-szel, megkérdezek tőle valamit. Hát ma találkoztunk, de persze már nem emlékeztem rá, hogy bármit is kérdezni szerettem volna tőle. Erre X egyszer csak elkezd mesélni valamit. Mi volt a sztori? A válasz a fel nem tett kérdésemre...

...

Történt ma ijesztő dolog is. Odaértem a tamási temetőhöz. Ahol már milliószor voltam. Elindultam a szokásos útvonalon a sírhoz. A járda után, a keresztnél -szokás szerint- mentem tovább. Két-három lépés után megálltam. Körülnéztem. És nem tudtam, hol vagyok. Csak sírokat láttam magam körül, de bármerre fordultam, semmi nem volt ismerős. Olyan érzés volt, mintha egy buborékban lettem volna, körülöttem szürke sírkövek kb egy 3 méteres sugárban, de a buborék görbülete mögött már semmit nem láttam. Előreléptem hármat a következő sírsorig, de amikor ott megálltam és körülnéztem, ugyanúgy bezárult a buborék. Őszintén kétségbeestem, mert félelmetes volt, hogy a tamási temetőben, egy nagyon jól ismert helyen elvesztem. Hevesen dobogott a szívem, csak forogtam körbe az ismeretlen buborékban. Mondtam magamnak: Timi, ne csináld, képtelenség, hogy nem találod meg anyuék sírját! Nézz körül megint, indulj el! Bolyongtam még kicsit, aztán megláttam végre a sírt. Kivételesen nem anyu és apu jutott először eszembe, hanem mami. És a demencia...

Hazafelé Hőgyészen is bementem a temetőbe. És ha ez nem velem történik, tutira nem hiszem el: nem találtam meg mamiék sírját, nem kanyarodtam be a kis bejárónál, hanem továbbmentem eggyel... Ott, Hőgyészen nem volt ez a történés olyan ijesztő, mint Tamásiban, csak maga a tudat, hogy egy napon kétszer is megtörtént....... Gyertyát gyújtottam, ahol szoktam. (Gyönyörűen rendezettek a sírok, M. csinálja őket, én itt is köszönöm neki.)

Tamásiban beugrottam unokanővéremékhez, Hőgyészen keresztanyumhoz. Ma is kaptam nála ebédet, és bár éhes nem igazán voltam, ettem, isteni zöldséglevest és cukkinilecsót, itt is köszönöm!

Nem szeretem a művirágot, de mégis azt vittem anyuéknak, mert ez bírja víz nélkül és a tűző napot is.

Kigazoltam, letakarítottam a sírt (a papi készítette cirokseprűvel) és örülök, hogy mindkét angyal (és minden más is) megvan.

Hazafelé beugrottam egy sorsjegyért, aminek visszanyertem az árát.

„Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is üzenhetnek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat.

Ez egy nagy író észrevétele, aki nem hitt a túlvilágban – s ugyanakkor talán mégis? Mindegy, hogy ki mit mond magáról, mert így érzi, így gondolja, így írja… de valahol belül, ahová nem lát, és nem hall, mégis azt mondja benne valaki, hogy ,Minden másképp van, mint ahogy véled!’

Igen, jeleket kapunk! Nemcsak odaátról, innen is.

Kis jeleket, amik nagy dolgot jelentenek. És akinek érzékeny a lelke és éles a szeme, az észreveszi. És megérti.

Ezek a jelek azért vannak, hogy készülj. Ne érjen a nagy ügy váratlanul. Se a jó, se a rossz. Az előjelek valóban észrevétlenek. Főleg, amik ,’onnan túlról’ jönnek. De mégis jelentenek valamit. Minden jelent valamit. Az is, ha véletlenül felütsz egy könyvet, és elolvasol benne egy sort. Lehet, hogy üzenet. Neked szól. Ahogy ez az írásom is… Ki tudja?"

 Müller Péter