Tegnap írtam, hogy miért is jó naplót írni. Én legalábbis szeretem. Szerintem tanítja is az embert. Hiszen az évtizedek alatt összegyűlt bejegyzéseket újraolvasva szinte filmként láthatja az ember a saját -és mások naplóját olvasva mások- életét.
Az én naplómnak vannak holt unalmas részei. Legalábbis így, negyvenkét éves fejjel azt mondom: ugorjunk. Avagy: ezt vagy azt kihagyhattam volna az életemből. És itt nem gondolok nagy dolgokra, csupán olyanokra, amik elhagyásával megkönnyíthettem volna a saját életemet, és ezek nem történések, hanem leginkább tulajdonságok, szokások.
A legeslegnagyobb ilyen dolog, ami egyébként egy pofon egyszerű valami: ha visszamehetnék az időbe, őszinte lennék. Elsősorban magammal. Rengeteg kellemetlen szituációt és történést megelőzhettem, kikerülhettem volna. Emellett őszinte és nyílt lennék másokkal. Kimondanám, aminek örülök, kimondanám, ha bánt valami. Mindig magamban tartottam a dolgaimat, nem mertem anyunak elmondani, ha rossz jegyet kaptam, eldugtam, nem beszéltem róla, és mindvégig mardosott a lelkifurdalás, hogy miért nem mondom meg, úristen, mikor találja meg anyu. Aztán persze rájött/megtalálta/megtudta, és nem az egyes miatt szidott meg, hanem amiért nem mondtam el. Ez apróságnak tűnik, de én így éltem az életemet. Az évtizedekig tartó apró lelkifurdalások hatalmas gyötrelemmé állnak össze, gyakorlatilag életem előző nagy részét emiatt (is) végigszenvedtem.
Bűntudatom volt, ha valamit nem tettem meg és lelkiismeret-furdalásom, ha megtettem olyas valamit, amiről tudtam, hogy nem kellene. Ezt egészen odáig fejlesztettem, hogy sok esetben konkrétan megkérdőjeleztem a létezésem létjogosultságát, tehát amiatt is bűntudatom volt, hogy élek, hogy itt vagyok. A vészcsengő így folyamatosan szólt bennem, amíg hozzá nem szoktam. Szörnyű ezt kimondani, de meg lehet szokni, hogy az ember folyamatosan rosszul van, hogy egyfolytában görcsben van a gyomra, hogy tudatosan tartja magát ebben az elviselhetetlen helyzetben. Ahelyett, hogy változtatna. Már általános iskolásként mesteri fokra fejlesztettem a bűntudatot. Mindez odáig fajult, hogy a legtöbb dologtól előre lelkifurdalásom lett, előre "tudtam", hogy úgyis megint badarságot fogok csinálni, hogy úgysem lesz ötös a felelet, oda se megyek ahhoz a sráchoz, mert úgyis csak hülyeséget mondanék neki és csak leégetném magam... Egészen konkrétan megfosztottam magam minden lehetséges boldogságmorzsától, maradtam a mardosó önvádnál, megvétózva minden örömforrást. Ez magával hozta, hogy már olyan dolgokért is bűntudatom támadt, amiért nem kellett volna, vagy amit el sem követtem. A csúcs: mások dolgait is magamra vettem, helyettük is szenvedtem. A cseresznye a habos tortán pedig: mindezt sokáig észre sem vettem!
Nem csoda, hogy semmi önbizalmam nem volt. Börtön volt ez, amibe majdnem életfogytiglan beköltöztem. Persze nem segített a "Miért csak négyes? Igazán lehetett volna ötös is belőle!", a "Nem szégyelled magad, mert..." és társai, de rá kellett jönnöm, hogy amilyen voltam, az a saját felelősségem. Nem mások tettek olyanná, magam váltam azzá: önvádoló, belső tartás (önbizalom) nélküli szenvedésgubaccsá.
A megoldás egyszerű, nekem kicsit sok időbe telt, anno Dr S. is segítségemre volt benne a kérdéseivel.
- Olyannak kellett látnom magam, amilyen vagyok. Minden jó és rossz tulajdonságommal együtt.
- El kellett fogadjam, hogy ember vagyok. Hogy nem vagyok tökéletes. Hibázhatok. Jogom van hibázni, jogom van a rossz kedvhez, nincs abban semmi rossz, ha néha magam alatt vagyok. Elmúlik.
- Ki kellett alakítanom a másoké helyett a saját elvárásaimat és ezeknek megfelelnem. (Megjegyzem: ez sem egyszerű. Reális "elvárások" kellenek.)
- El kellett fogadnom és meg kellett szeretnem magam úgy, ahogy vagyok.
- Meg kellett tanulnom felelősséget vállalni magamért, a tetteimért.
- Felvállaltam az érzéseimet. A jó kedv mindenkinek tetszik, de most már képes vagyok őszintén sírni vagy szomorúnak lenni, akkor is, ha ez éppen másoknak nem tetszik. Nem játszom meg magam, nem adom elő a jajdehappyvagyok magánszámot, elmondom, ha kérdezik, hogy magammal van bajom, de majd elmúlik.
- És az egyik legfontosabb felismerés: megtanultam és elfogadtam, hogy nem fog mindenki szeretni. És ez így van rendjén.
Úton vagyok még, az út elején, de jó az irány. Az érzelmeim megélésén és kifejezésén kell még dolgoznom, nem kis meló. És az önmagammal szembeni őszinteségen. Mert van mit javítani rajta. De vállalom és megyek tovább.
Bűntudatom volt, ha valamit nem tettem meg és lelkiismeret-furdalásom, ha megtettem olyas valamit, amiről tudtam, hogy nem kellene. Ezt egészen odáig fejlesztettem, hogy sok esetben konkrétan megkérdőjeleztem a létezésem létjogosultságát, tehát amiatt is bűntudatom volt, hogy élek, hogy itt vagyok. A vészcsengő így folyamatosan szólt bennem, amíg hozzá nem szoktam. Szörnyű ezt kimondani, de meg lehet szokni, hogy az ember folyamatosan rosszul van, hogy egyfolytában görcsben van a gyomra, hogy tudatosan tartja magát ebben az elviselhetetlen helyzetben. Ahelyett, hogy változtatna. Már általános iskolásként mesteri fokra fejlesztettem a bűntudatot. Mindez odáig fajult, hogy a legtöbb dologtól előre lelkifurdalásom lett, előre "tudtam", hogy úgyis megint badarságot fogok csinálni, hogy úgysem lesz ötös a felelet, oda se megyek ahhoz a sráchoz, mert úgyis csak hülyeséget mondanék neki és csak leégetném magam... Egészen konkrétan megfosztottam magam minden lehetséges boldogságmorzsától, maradtam a mardosó önvádnál, megvétózva minden örömforrást. Ez magával hozta, hogy már olyan dolgokért is bűntudatom támadt, amiért nem kellett volna, vagy amit el sem követtem. A csúcs: mások dolgait is magamra vettem, helyettük is szenvedtem. A cseresznye a habos tortán pedig: mindezt sokáig észre sem vettem!
Nem csoda, hogy semmi önbizalmam nem volt. Börtön volt ez, amibe majdnem életfogytiglan beköltöztem. Persze nem segített a "Miért csak négyes? Igazán lehetett volna ötös is belőle!", a "Nem szégyelled magad, mert..." és társai, de rá kellett jönnöm, hogy amilyen voltam, az a saját felelősségem. Nem mások tettek olyanná, magam váltam azzá: önvádoló, belső tartás (önbizalom) nélküli szenvedésgubaccsá.
A megoldás egyszerű, nekem kicsit sok időbe telt, anno Dr S. is segítségemre volt benne a kérdéseivel.
- Olyannak kellett látnom magam, amilyen vagyok. Minden jó és rossz tulajdonságommal együtt.
- El kellett fogadjam, hogy ember vagyok. Hogy nem vagyok tökéletes. Hibázhatok. Jogom van hibázni, jogom van a rossz kedvhez, nincs abban semmi rossz, ha néha magam alatt vagyok. Elmúlik.
- Ki kellett alakítanom a másoké helyett a saját elvárásaimat és ezeknek megfelelnem. (Megjegyzem: ez sem egyszerű. Reális "elvárások" kellenek.)
- El kellett fogadnom és meg kellett szeretnem magam úgy, ahogy vagyok.
- Meg kellett tanulnom felelősséget vállalni magamért, a tetteimért.
- Felvállaltam az érzéseimet. A jó kedv mindenkinek tetszik, de most már képes vagyok őszintén sírni vagy szomorúnak lenni, akkor is, ha ez éppen másoknak nem tetszik. Nem játszom meg magam, nem adom elő a jajdehappyvagyok magánszámot, elmondom, ha kérdezik, hogy magammal van bajom, de majd elmúlik.
- És az egyik legfontosabb felismerés: megtanultam és elfogadtam, hogy nem fog mindenki szeretni. És ez így van rendjén.
Úton vagyok még, az út elején, de jó az irány. Az érzelmeim megélésén és kifejezésén kell még dolgoznom, nem kis meló. És az önmagammal szembeni őszinteségen. Mert van mit javítani rajta. De vállalom és megyek tovább.
***Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek, hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben.
Ami számít neked, az képes lesz kiborítani és aggasztani.
Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered magadat.
Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként jeleznek.
Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki?
Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi.
Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. ***
E. Tolle
 |
| Kép: Dimitri Brodetsky |
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése