Péntek, szombat, vasárnap, Mohács-Bp.-Velence-Bp.-Mohács (3. rész)

1. rész (készülődés, odaút, megérkezés, idegenvezetős városnézés) itt

2. rész (a kis különítmény kalandjai, ebéd, délutáni karnevál itt 

3. rész: túra kettesben, szülinap ünneplés, este, hazaút:

Az ebéd utáni kis csapatos barangolás után valahogy elvesztettük egymást Katával és Lilivel. Nem estünk kétségbe, már szinte otthonosan bolyongtunk a sikátorokban, tudtuk, hogyan juthatunk vissza a térre és a kikötőbe.

Péntek este (én délután) óta voltunk úton, reggel 9-től folyamatosan mentünk a városban, és már a megérkezéskor kinéztünk egy kikötői éttermet, aminek a teraszára majd beülünk. A húgomnak pár napja volt a születésnapja, előre elterveztük, hogy Velencében ünnepeljük majd meg. 

Nem egyszerű a városban üres asztalt találni, de ez az egy a kinézett teraszon ránk várt. Leültünk, rendeltünk (persze olaszul, pár szót tudok és néhány mondatot, a többit megoldottam angollal és némettel, de az egyik pincérrel még oroszul is váltottunk pár szót). Csak két kapucsínót, mert a "tortát" (a húgom spéci, szinte nulla céhás kávés golyóját) vittük itthonról. Naplemente a tengeren a háttérben, kellemes kis terasz, szemben a kikötő, előttünk a vonuló tömeg, a sétáló beöltözött maszkosok... Csodaszép volt. A húgom pedig boldog.

Én pedig fáradt és boldog, látva a hugim arcáról eltűnni nem akaró mosolyt.

Este nyolcig volt még időnk, így tovább sétálgattunk, fotózgattunk, beszélgettünk.

Egy utolsó nagy körben végig sétáltuk a kikötőt az elejétől a végéig.

Az egyik legtöbbet árult termék Velencében a szelfi bot volt. Nekünk nem volt, megoldottuk.

A 11 órás városnézés után megkerestük a megbeszélt helyet.

Amikor reggel kiszálltunk a hajóból, Laci bácsi, az idegenvezetőnk azt mondta: a szemben lévő hotelnál találkozunk este 8-kor. Mentünk tíz lépést, amire ő: mégis inkább itt, a zászlórúdnál találkozzunk. Oké, nem hotel, zászlórúd. Újabb tíz lépés után: a zászlórúdon nincs zászló, nem is olyan jó ötlet, de nézzük a két fehér házat, annak a sarkán van egy óra, az jó találkozási pont lesz. Jó, nem hotel, nem zászlórúd, hanem fehér ház az órával. Odaérünk a fehér házhoz, mire Laci bácsi: korrigálnia kell magát, az óra nem a fehér házon van, hanem arrébb, a piroson. Ez maradt a végleges esti találkozó helyszíne. Ott is voltunk időben, már fél 8-ra, hiszen Laci bácsinál nem lehet tudni... 

Gyűltek a csoporttagok, meglett Kata és Lili is. Az idő gyorsan telt. Laci bácsi sehol. Háromnegyed 8-ig nem izgultam. És addig is jókat nevettünk a buszos társasággal, mindenki a Laci bácsi sztorikat mesélte, emelgettük a jobb kezünket, amire az volt a válasz, hogy a többiek is sorban feltették a jobb kezüket. Aztán megjelent idegenvezetőnk, hallani kellett volna azt a megkönnyebbült felhümmögést, amit a hármas busz utasai (mi) produkáltak. És Laci bácsi tudomást sem véve az időről és annak múlásáról, mesélni kezdett. 

Kiderült, hogy a reggeli közös, idegenvezetős városnézés után az egyik srác a buszról rosszul lett, hányni kezdett, kórházba kellett vinni. A nagyon ciki az egészben az, hogy szegény gyerek két évig spórolt erre az útra, amit aztán kórházban, infúzióra kötve töltött...

Öt percünk maradt a hajó indulásáig. Ami egyben azt is jelentette, hogy egy több ezres tömegen is át kellett verekednünk magunkat ez idő alatt. Már mindenki izgult, amikor Laci bácsi a széles vigyora mellett egyszer csak feltette a jobb kezét. Hatalmas nevetés tört ki, de ismerve idegenvezetőnk korát simán meghazudtoló fürgeségét, gyorsan egymásba kapaszkodtunk, hogy el ne veszítsük egymást a tömegben, és amennyire csak tudtuk, néztük a "szent jobbot", miközben szaporáztuk a lépést. Egy szempillantás alatt a hajónál teremtünk és felszálltunk.

Azt hittük, ennyi volt a kalandokból, no de nagyot tévedtünk. Amikor mindenki a hajón volt, pár percen belül kiderült: elvesztettük Laci bácsit, ELTŰNT AZ IDEGENVEZETŐNK! Ami szinte lehetetlennek tűnt, mindenki látta felszállni, az egyetlen kijáraton senki nem látta kimenni, de megjött a másik busz idegenvezetője, egy vicces, aranyos hölgy (egy sarlót és csillagot ábrázoló villogó, rózsaszín bottal a kezében) és elmondta: beszélt Laci bácsival, aki észrevette, hogy nincs meg három ember a buszunkról (?), visszament értük (??), egy másik hajón találta meg őket (???) és már ki is hajóztak (????). Mindez pár perc leforgása alatt. Azt a nevetést hallani kellett volna. Senki nem csodálkozott a történteken, szinte kellett ez a nap koronájaként.

Kihajóztunk mi is, nevetgélve, anekdotázva, hulla fáradtan.

A parton csodák csodájára Laci bácsi várt minket a feltett jobbjával. Ekkor már fetrengtünk a nevetéstől. Egyre-másra jobbunkat emelve száll(ong)tunk fel a buszra. És megkezdődött a kínkeserves buszozás Budapestre.

Szó szerint keserves volt. A busz szűk. Az ülések roppant kényelmetlenek. A fűtés pedig... Ezer fok a buszban. Tényleg elviselhetetlenül meleg. Én kétszer szóltam a sofőröknek, hogy legyenek kedvesek lejjebb kapcsolni, amire az volt a reakció, hogy még rákapcsoltak! Ekkor már nemcsak én hisztiztem, hanem egyre többen. A cipőm, a ruhám, az ülés már olyan forró volt, hogy fájdalmasan égette a bőrömet. Minden ruhát levettem, amit csak tudtam, mindennel próbáltam eltömködni a hő útját, de a forróság csak áradt és áradt, már rosszul voltam, hányingerem volt. A sofőrök szó szerint titokban álltak meg vécére és helyet cserélni, no de én három éve annyit buszozok, hogy minden mozgást megérzek, ki is használtam a mosdó lehetőséget és azt, hogy kicsit lehűtsem a testem a kinti hajnali hidegben. És a fékek nyikorgása is egyértelműen jelezte, ha megálltunk. És jelzett minden egyes fékezéskor a majd' 2000 km-es út alatt... Magyarországon voltunk már, amikor a csapat megkérte Laci bácsit, vetesse le a fűtést. És végre csoda történt. De addig se aludtunk, utána sem.

Időben, reggel fél nyolc körül Budapesten voltunk. Kis földalatti, hármas metró, a Népligetben jegyelővétel a mohácsi buszra, újra metró, 136-os busz és a húgomékhoz értünk.

Pénteken este itt vettem fel a bakancsomat és most, vasárnap délelőtt vettem le, ugyanitt. Irtózatosan fáradtak voltunk, de tele sok-sok kis csodával, szép élményekkel. A húgom gyerekei és anyu rögtön megnézték a fotókat, kérdezgettek, örültek az ajándékoknak. Mi pedig letusoltunk, ittunk egy finom kávét, ki-, majd összecsomagoltunk és anyuval egy gyors ebéd után indultunk haza. Szekszárdig együtt, onnan anyu Hőgyészre, én Mohácsra.