Vasárnap (Ausztria 14/7.)

Irtó rossz éjszakám volt. Sok hónap óta először. Ráadásul szó szerint egy apróság miatt: volt a szobában egy szúnyog. Először próbáltam megsemmisíteni. Már fájt, ahogy a fejemet csapkodtam. Mert persze a szúnyogot nem sikerült lecsapni. Aztán igyekeztem nem venni róla tudomást. Azt gondoltam, maximum lesz pár szúnyogcsípésem, nem fogok belehalni. De csak zümmögött, amire elszenderedtem volna, megint a fülemnél volt. Aztán csak figyeltem. Merre száll, hol csípett meg. És arra gondoltam: 

egyszer csak talán jóllakik majd...

Hajnali egykor még megfigyelő állásban, vagyis fekvésben voltam. Aztán szólított a természet. És ez így ment egy darabig. Reggelre edzés volt tervben, de tudtam: örülök, ha tudok pár órát majd aludni, így átállítottam az ébresztőt fél 8-ra. És arra is ébredtem. Kómásan, szédelegve. Gyors megoldás kellett, jött a hideg zuhany. Jéghideg. Hatásosan.

A nap E. napirendje és a vasárnapi menetrend szerint melósan telt. 

Délután sikerült egy órát aludnom.

R: rántotta 2 tojásból kis zsírral, kis vajjal, kis parmezánnal megszórva.

E: tonhal saláta.

V: gombás-karfiolos csirke.

Állítólag az életben semmi nem ok nélkül történik, minden egyes találkozásnak valamilyen üzenete, így oka van. Lehet, hogy akik az életembe kerülnek, tanítanak nekem valamit, de az is lehet, hogy én leszek számukra tanulságos.

Amikor úgy döntöttem: feladom az otthoni, biztosnak látszó állásomat és kijöttem Ausztriába dolgozni, fogalmam sem volt, hova jövök, melyik városba, kihez. A sofőr, aki kihoz, kap egy címet, ott kiteszi az embert. Pont. Engem E-hez hozott két és fél éve. Ez idő alatt megismertem őt, a családját, a várost és meg kell mondjam: iszonyatosan sokat tanultam magamról, az emberekről, a munkához való hozzáállásról, magáról az életről. A kezdeti összecsiszolódó időszak után már nagyon jól kijövök E-tel, jól tudunk együtt élni-dolgozni. Úgy érzem, munka szempontjából itt lettem felnőtt.

Már a két-három etappal ezelőtti két heteken kaptam alaptalan kritikákat. E. lányától. (Közben rájöttem, mire megy ki a játék. Röviden: pénz beszél, kutya ugat.) Nem igazán foglalkoztam velük, megcsináltam, amit kért, részemről a téma lezárva. Aztán most, három nappal ezelőtt E. már napok óta olyan demenciás volt, hogy átsuhant az agyamon: "Tényleg ezt akarod csinálni?". Két napja buszokat látott az udvaron, tegnap macskákat zavart a konyhában (nincs macsek a közelben sem), egész nap fehér nadrágos emberek szaladgáltak mindenfelé (az elméjében) (... ... ...), és megint jött egy kósza gondolat: "Azt hiszem, itt az idő, hogy eldöntsd: nincs-e ideje váltani". 

Ma (E. ma végre a régi önmaga volt) este pedig jött egy olyan utasítás (a kritikák mellé), telefonon, hogy a szavam is elállt. Kábé annyi értelme volt, mintha azt mondanám: a szakadó esőben, borult időben érdemes bikiniben napozni a pincében. Az emberek nagyon sokszor kis óvodás módján viselkednek, nem mondják el/ki, ami a csőrüket böki, inkább piszkálódnak. Szerintem ez esetben is ez történik. Aki külföldön ápoló 24 órában, az tudja, mi történik a 3. év után. Hát itt is ez a helyzet, januárban leszek itt "három éves". De nem azt mondja S. hogy ezzel van gondja, hanem szurkálódik. Három éve még sírva fakadtam volna, hogy de én így meg úgy. Ma (vagyis holnap) pedig rá fogok kérdezni: pontosan mi a gond velem. És ha megkapom a konkrét választ, eldöntöm (nem a válasz függvényében), maradok-e vagy fogom a patyerkámat és odébb állok.

Nincsenek véletlen találkozások. És semmi nem történik ok nélkül. Hálás vagyok a Sorsnak, amiért ide vezérelt, nagyon sokat tanultam E-től, S-től, nem ez az ember lennék, ha nem keresztezzük egymás életútját. Nem tudom, van-e még tanulnivalónk egymástól. De azt tudom, milyen minőségű munkát végzek. És azt is, hogy nem ez az egyetlen munkahely a világon. Ápolóként sem. Azt is biztosan tudom, hogy nem örökre szól itt (sem) a szerződésem. De a legbiztosabb abban vagyok, hogy elég volt az alaptalan kritikából, nem kell olyan helyen maradnom, ahol nem érzem már jól magam a bőrömben.

Most viszont az a legokosabb, ha vízszintbe teszem magam. Itt van még a stájer szúnyog, nem sikerült megcsípnem, de talán vagyok olyan fáradt, hogy sikerül a muzsikája mellett is elaludnom. Hiszen hét folyamatos munkanap még vissza van.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha