Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt.
- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.
Aki nem akar változni, változtatni, az becsapja, ámítja magát. Én mindig éreztem, sőt tudtam, hogy ahogy élek, az nem jó, ez nem én vagyok, nem ilyen vagyok. Nagyon vágytam arra, hogy megtaláljam a válaszokat a kérdéseimre, viszont iszonyatosan féltem attól, hogy bármi is megváltozik. Féltem a változástól, az újtól. Tudtam, hogy ha minden így marad, ha igyekszem a mostani életemet szépnek látni, megszépíteni, olyan dolgokat belelátni, amik nem is léteznek, az nem szolgálja a fejlődésemet. Ezerszer adtam magamnak és a kapcsolatunknak is új esélyt, mindig próbáltam megmenteni, a saját képemre formálni G-t, megváltoztatni, és nem láttam be, hogy ez egy lehetetlen és fölösleges vállalkozás. A kapcsolatunk már régen elérte azt a szintet, ahonnan nem tudtunk továbblépni, és mindketten beleragadtunk egy olyan személyiségbe, amik nem mi voltunk. Ha nem jön el Szent Iván, lehetséges, hogy egész életemben az önámításba kapaszkodtam volna. Nem lettem volna hajlandó változtatni akkor sem, amikor már régen tudtam, hogy ennek így semmi értelme. De Iván jött, az Égiek küldték nekem, segítségként, hogy el tudjak végre indulni a saját, a sorstól nekem szánt életutamon.
Kegyetlenül össze voltam zavarodva. Ott ültem a pub teraszán, több órás gondolkodás után arra vártam, hogy megérkezzen J., a másik nő, akivel G. megcsalt. A gondolatok hurrikánként tomboltak a fejemben, remegett az egész testem, miközben csak ráztam a fejem, hogy ez nem lehet igaz, nem létezik, hogy velem ez megtörténhet, ez az egész valami tévedés, valami rossz vicc.
J. megérkezett. Nagyon szép, ápolt nő, vékony, csinos, csodás kék szemekkel. Kedves volt. És kiváló emlékezőkészséggel rendelkezett. Megkértem, mesélje el a sztorit a saját szemszögéből. És ő mesélt. Pontos dátumokkal, konkrét eseményekkel. A szívembe minden mondatánál éles fájdalom hasított. Úgy éreztem, mintha egy késdobáló tökéletes gyakorlottsággal adná elő magánszámát: minden egyes kést pontosan a szívem közepébe dobálva. A közös lakásunk már nem csak a kettőnké volt. J. úgy ismerte, mint a tenyerét. A kedvenc fürdőhelyeink már hármas közös élménnyé váltak. Irtózatosan, kegyetlenül rossz volt hallani, milyen volt az élet „otthon” az én osztrák két heteimen. Megtudtam mindent, és amikor már nem volt mit hallanom, elbúcsúztunk.
Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. el innen, el!
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése