(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)
(13. rész itt)
(14. rész itt)
(15. rész itt)
(16. rész itt)
(17. rész itt)
(18. rész itt)
Feldúlt az újabb költözés gondolata. Hiszen ez az albérlet már vagy a tizenötödik lakhelyem volt és csak pár hónapja történt, hogy ide cuccoltam.
Szent Iván éjjele volt. Vannak erről a napról sztorik, hozzá fűződő hagyományok, de az én életem azzal a nappal újjáírta ennek az éjnek és az egész életemnek a történetét.
2014. június 21-én még nem voltak szavaim és kuszák voltak a gondolataim, hiszen egy ártatlan délutáni perc leforgása alatt olyanná vált az életem, mint a csillagos égbolt. A legtöbb csillag ugyanis olyan távol van tőlünk, hogy a fényük csak hosszú évek alatt ér el a Földre, így gyakorlatilag, ha felnézünk az égre, nem azt látjuk, ami ténylegesen van, hanem csupán azokat a fénynyalábokat, amik egyszer nagyon régen indultak el felénk. Aznap felnéztem életem egének csillagos boltjára és minden, amit láttam, hazugságnak tűnt. Konkrét, bizonyított hazugságnak.
Egy csodaszép, G-ral közösen eltöltött pécsi programos nap után hazamentünk, bekapcsoltam a számítógépet. Valaki ismerősnek jelölt a Facebookon. Gyakran előfordult ez, a blog kapcsán rengetegen vették fel velem a kapcsolatot már akkor is.
- Megint egy jelölés, J. Mohácsi. Ismerhetem valahonnan?- kérdeztem G-t.
G. ránézett a monitorra. Nem válaszolt, kiment a szobából.
- Biztosan a blog miatt- mondtam és rákattintottam az új üzenetre.
J. volt, aki ismerősnek jelölt.
„… Nem ismerlek téged, te se engem… Én egy éve járok fel a G-hoz…”
Nem hittem a szememnek. Háromszor olvastam újra, a szívem egyre hevesebben vert, amire felfogtam, miről van szó. De nem akartam elhinni, azt hittem, csak egy rossz vicc.
- Gyere csak, olvasd ezt el, légy szíves!- kértem G-t.
Leguggolt mellém, elolvasta és annyit mondott:
- Hát igen. Sakk-matt.
A világom abban a pillanatban összedőlt. Habár voltak megérzéseim és ezerszer rákérdeztem, van-e valakije, a megérzéseimet szépen a szőnyeg alá söpörtem, a kérdéseimre kapott válaszokról tudtam, hogy nem igazak, mégsem feszegettem tovább a témát soha. A szívem majd kiugrott a helyéről, de nem sírtam, nem kiabáltam.
- Beszéljük meg!-kérte G.
Leültünk és meghallgattam. De leginkább hallgattam, mert a gondolataim iszonyatos sebességre kapcsolva pörgették vissza az eseményeket, mintha egy addig fekete-fehérben játszott filmet most hirtelen színesben látnék. A testem egyetlen görcsbe rándult, bénán ültem ott. Sok részlet összeállt. Minden egyes anno feltett kérdésemre megvolt a válasz. Hazugság… Szégyen… Elvesztem… Ez nem lehet... Nem hiszem el... Megforgattam ujjamon az eljegyzési gyűrűt, fogtam a táskám, a kulcsot.
- Nekem most el kell mennem.
És kiléptem az ajtón.
(...)
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése