Ez az első este a másfél éve tartó osztrák munkám során, hogy a munkaidő lejártát nem várom, amikor pedig ezelőtt már majd kiugrottam a bőrömből, hiszen amint felértem a szobámba, csörgött a telefon...
Annyian de annyian szóltatok, írtatok, bíztattok, olyan sokan felajánlottátok a segítségeteket, javasoltatok szállás lehetőséget, adtatok ötleteket a továbbiakra nézve, hogy el sem hiszem. És a barátai is megkeresnek, hogy gondoljam át...
115 a nyugalmi pulzusom. Nem tudom, az fáj-e jobban, hogy végképp elveszett a bizalmam abban, akivel el tudtam volna képzelni az életemet; az, hogy az egész lépcsőház, a fél ház és a háromnegyed város már régóta tudta, mi a szitu, csak én nem; hogy a történtekkel tönkretett két nőt, ebből az egyik én vagyok; hogy csalódást okozott sok embernek; hogy a húgom két gyereke maga alatt van, mert egyszerűen imádták, és nem értik, mi van, azt főképp nem, mi lesz (ők az apjukat már elveszítették, most pedig újra egy hatalmas veszteség)...
Úgy döntöttem, pár napig nem gondolkodok. Se a jelenen, se a jövőn. Hagyom, hogy történjenek a dolgok, hagyom, hogy fájjon, hagyom folyni a könnyeimet. Nem szabad magamba zárnom, mert akkor belülről fog robbanni, nem szabad ebbe belebetegedni.
Étek hétfőn:
R: 4 piskóta.
U: kis darab kolbász, egy falat sajt.
V: fél tenyérnyi gombás hús, 2 tojás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése