Esti, megjegyzéses

 

Ez a kép 2012. január elsején készült, Mohácson, egy irdatlan hosszú, háborús állapotokhoz hasonlító szilveszteri tűzijátéksorozat után, reggel. Tisztán emlékszem arra az érzésre, ami talán az arcomra is kiült: tudtam, hogy ha most (2012-ben) valami nagyon nagyot nem dobbantok az életemben, akkor soha az életben többé nem fogok tudni változtatni. Addig már ugyanis annyi de annyi belekezdésen és abbahagyáson voltam túl, hogy úgy éreztem: ez az utolsó esélyem. Akkor már hetek óta böngésztem a netet mozgás- és étkezés ügyben. Körvonalazódott a fejemben, hogy miken szeretnék változtatni (az életem sok területén). Csak a kulcs nem volt meg. Valahogy ösztönösen ráéreztem, hogy ahhoz, hogy valami a miénk legyen, el kell engedni. És én már totál kimerült voltam a sok-sok órán át tartó neten kutakodástól, attól, hogy évek óta nem aludtam egy igazit, hogy alakulgattam ugyan, de korántsem úgy, ahogy szerettem volna, hogy egyszerűen semmi nem sikerült. És akkor, 2012. január elsején úgy döntöttem: oké, akkor legyen, belefogok az élet-mód-váltásba, de hagyom, hogy rám találjanak a dolgok. Nem böngésztem a netet, nem olvasgattam étrendeket, egyszerűen félretettem a témát. És láss csodát: egy hétre rá totál véletlenül rátaláltam az EAP-ra (www.edzesmester.com), január 3. hetében csatlakoztam egy FB-os szuper csoporthoz, ahol ráleltem az Insanityre, és egyszerűen szinte maguktól beindultak a dolgok. A hugicám egyszer csak felhívott, és elmesélte, mit látott a Spektrumon: egy alvásterápiát. Amit el is kezdtem, végig is vittem, és azóta nincsenek alvásproblémáim. 2012. júliusában Blogkeresztanyu J javaslatára elindítottam a Boszorkánykonyhát, amire eddig 96012 kattintás jött, ősz végére 60 kiló alá ment a súlyom, azaz lefogytam 20 (pontosan 21) kilót, amit azóta is tartok; és a sok kesergés után decemberben végre eldöntöttem, hogy külföldre jövök dolgozni. És íme: itt vagyok.

Azt már 2012-ben tudtam, hogy a 2013-as év az én évem lesz. Előre tudtam, hogy lesznek nehézségek, ha a bícsbádit meg akarom csinálni, ha munkahelyet váltok, de valahogy pár hónapja egyedül a célok érdekelnek, és nem elemzem, mi lesz, ha; nem foglalkozom azzal előre, hogy majd akkor hogyan tovább. Minden egyes napból igyekszem kihozni a legtöbbet úgy, hogy mindig a cél lebeg a szemem előtt. Valahogy úgy csinálom, mint amikor hatalmas ködben kell vezetnem. Pontosan tudom, hova akarok megérkezni, akkor is, ha csak 1 m-nyire látok a kocsi elé. És tudom, hogy minden egyes méter szinte vakvezetéssel közelebb leszek az úti célomhoz. Akkor is, ha messze van.

Az elszántságom mit sem változott 2012. január 1. óta. Sőt! Annyira a fejembe vettem, hogy a lehetetlen nem létezik, hogy hiszem, sőt tudom: a lehetetlen tényleg nem létezik!

Amikor kiderült, hogy van kint munka, jöhetek dolgozni, és hogy az első kinti etap 2 hetes (de abszolút semmi konkrétumot nem tudtam még), két dolog járt az agyamban. Az első: nagyon szeretnék már túllenni az első két héten. Láss csodát: 1 nap még, és hétfőn utazom haza J J J A másodikat szó szerint tudom idézni, mert felírtam magamnak: „Egy családi házban dolgozom, egy néninek kell segítenem. A ház nem túl nagy, tiszta. A munkám könnyű. A néni és a környezete barátságos, tiszta, kedves, szinte családtagként bánnak velem. Van netem, tudom írni a blogot és tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. A néni 65 éves.”. És csupán egyetlen dologban tévedtem, a néni életkorában, mert hogy 85 éves. J J J

Szóval 2013 tutira az én évem,

A Vonzás Törvénye igenis működik,

És a lehetetlen valóban nem létezik! J J J