Hajnali 3. Sírva ébredtem az álmomra. És érdekes: semmi rossz nem történt benne, épp ellenkezőleg: ott volt a most 11 éves unokaöcsém 2 évesen, és ahogy régen, meglátott, és azonnal belemászott az ölembe, és a cumija alól nevetett és beszélgetni kezdtünk. És ettől a hihetetlen jó érzéstől sírtam el magam és ébredtem fel. Megnéztem az álomszótárat. Ugyanazok a jelentések (hiába volt más a sztori) mint eddig, csak most inkább érzelmi dimenzióban. Nem adom fel, ezt is meg fogom oldani, mint anno a visszatérő rémálmomat (az egyik Reggelesben írtam róla a héten).
Apropó: visszatérő álom.
Ma reggel találtam egy Bagdy Emőke gondolatot, ami pont ide passzol:
"Tegyük fel, az a problémánk, hogy rettentően szorongunk. Jelenítsük meg magunk előtt ezt a szorongást! Képzeljük el: ha megjelenne, milyen színe volna? Milyen alakja volna? Mekkora volna? A vizuális csatornán mindezt jól ki tudjuk fejezni. Mondjuk, elképzelem, hogy a szorongásom egy nagy, behemót alak, hatalmas, fekete köpenyben. A hangja milyen? Borzalmas, olyan, mintha valakit kerékbe törnének....
A szorongásomat tehát minden érzékszervi csatornára átteszem, képileg, hangban, mozgásban, illatban, ízben, tapintásban megjelenítem, ahogyan azt az álom is teszi, a maga - a racionális gondolkodás számára érthetetlen - nyelvén. Mire jó ez? Arra, hogy a képi áttétellel jelentős mértékben tehermentesíteni tudjuk a szervezetet a bennünk rekedt feszültségektől. Sokunknak vannak például visszatérő sorozatálmai – ilyenkor egy megrekedt, súlyosabb traumatikus feszültséggel birkózik az érzelmi agyunk, újra és újra megpróbálva azt az álom szintjére felhozni, képileg megjeleníteni. Egy visszatérő rossz álom ezért nyomjelző, Ariadné fonala a labirintusban." (Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak?)
Bagdy Emőke fantasztikus. Volt szerencsém részt venni az egyik előadásán, ami sokaknak nem tetszett, nekem pedig hatalmas élmény volt: ugyanis nem szokványos előadás volt, hogy ő beszél, a közönség meg hallgat, hanem bizony tevékeny részesei lettünk a gondolatainak, nem kellett a toll és a jegyzettömb, mert ott azonnal bebizonyította azzal, hogy bevont mindket, cselekedtetett, gondolkodtatott, megmozgatott, hogy tanulni, valamit megjegyezni sokkal könnyebb, ha az ember a maga teljes valójával jelen van a folyamatban. Nem írtam egy szót sem, és mégis mindenre pontosan emlékszem, pedig ez vagy 12 éve történt. (Ezért sem szimpatikus a mai oktatás, ahol egy 6-7 éves gyereket is megpróbálnak sokan úgy tanítani, hogy szegény kölök 45 percig ül a padban. Na ja, ez nem tanítás, ez oktatás. De nem szakmázok. :)
Délelőtt elutazom haza. Elvileg lesz igazi, házi húsleves, és az bizony most nagyon jól jönne. Egy kis otthoni, forró húsleves, amit én mindig úgy hívok ( a vakbélműtétem óta, amikor is anyu azt hozott a kórházba, és ami szerintem nagy mértékben hozzájárult a gyógyulásomhoz), szóval nekem az gyógyleves. És ha tényleg lesz, jó forrón egy nagy tányérral be fogok kanalazni belőle. Tuti, hogy hétfőre semmi bajom nem lesz! :)
Az edzés hiányát nem érzem, a mozgásét igen. De jó döntés, ha az ember nem edz betegen, a szervezetem így is teljesen kipurcant estére. Én a szívdobogásom minőségén érzem, milyen állapotban vagyok éppen. Most nem vészes a dolog, de határesetes, ez a dobogás azt jelenti: pihenj, drága! És hallgatok rá. Mert sztem a test mindig jelzi, mire van szüksége: akár ételben, akár másban. Érdemes hallgatni rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése