2012. október 15., hétfő

Fekete rúzs


Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Emberek, akik jönnek s mennek. Helyzetek, amiket megold az idő. Megvolt, elmúlt, fátylat rá.
Vannak emberek, akik belecsöppennek az életünkbe. Részesei egy darabig, hatással vannak ránk, aztán megyünk tovább.
És vannak olyanok, akikkel megismerkedünk, mert egy helyre sodor az élet, aztán megismerjük egymást, és olyan kapcsolat alakul ki, amilyenre sokszor nem is számít az ember.
Az első munkahelyemen nagyon jó volt a csapat. Jó volt együtt dolgozni, együtt gondolkodni, minden nyűgöt és nyilat megbeszélni, nagyokat nevetni, és tanulni a másiktól.
Ő volt a "pótanyám". Egy hihetetlenül művelt, határozott, színes egyéniség, olyan szakmaisággal és emberséggel, amilyet ritkán látni a mai világban. Optimista, gondolkodó és gondoskodó, akivel mindenről lehetett beszélgetni: a szakmáról, az életről, lehetett az recept, gyereknevelés, családi gond, komolyzene, a pasik, vagy a Zselic. Imádta Fekete Istvánt, és olyan lelkesen tudott róla beszélni, hogy még én is, aki ki nem állhatom a leíró részeket egy regényben, majdnem rákaptam a Tüskevárra.
Teljes mértékben őszinte lehettem vele, nagyon sokat segített, hogy olyan dolgokat is megbeszélhettünk, amiket nehéz még magunk előtt is felhozni.
Szerette Zsédát. Ezért a videó.
És ő már nincs.
Igyekszem nem sírni, de...
Ő nem szeretné, ha most sírni látna.
Azt szeretné, hogy legyek vidám, éljek, amíg fiatal vagyok, legyek határozott.
Megpróbálok szót fogadni a "Pótanyámnak".
Köszönök mindent, Piri néni!
 



2 megjegyzés: