Még nem vagyok otthon. Fáj a fejem, pedig ittam eleget. A kaját tartottam, és ma annyira nem volt nehéz, hogy ne egyek a gyümölcstortából és a túrós sütiből. Régen volt pihenőnapom, így úgy terveztem még tegnap és ma reggel, hogy ma lesz a pihenő, nem edzek. De az előbb megnéztem a hétvégén készült fotókat (és rögtön albumba is tettem, megcímkézve, mert ez gyakran elmarad, aztán nem találok semmit...), és először elfogott a kétségbeesés: szörnyen lassan alakulok. Még mindig tiszta zsír a hasam és a combom. Mi a francnak csinálom én ezt az egészet, ha semmi értelme. Minek figyelek a kajára, elviselem, hogy mellettem istenieket esznek, kóláznak (a kólát imádom; tudom, miket tartalmaz, de imádom- nem ittam ősidők óta), minek edzek, ha nem látszik... De nem hagytam meg magam sokáig ebben az állapotban. Mert az eszemmel tudom, hogy mivel tartom az étrendet (még ha az uzsira kijelölt salátáktól már néha tépem is a hajam, szálanként; az esti fehérjétől pedig simán be tudnám fonni a szemöldököm), és megcsinálom az edzést a tőlem telhető legjobban, és az étkezési naplómban vezetett méréses táblázat is igencsak kecsegtető; tudom, hogy el fogom érni a célomat. Mert így van ez: a következetes, kitartó munkának meglesz a gyümölcse. Szóval eldöntöttem: ha hazaértem, legyen bármilyen késő, megcsinálom az edzést. Strength és Relief jön, imádom, nem is hosszú. És ahogy a bejegyzés végére érek, egyre inkább kezd rajtam elhatalmasodni az az érzés, hogy már előre várom, hogy eddzek, már előre érzem, milyen jó lesz csinálni, és már most tudom, mennyire jó és büszke érzés kerít majd hatalmába, ha izzadtan írom a bejegyzést, aminek az a címe: Mai edzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése