Péntek

Anyu 24 órája alszik... 

Csütörtök

Ma akkora fájdalom, amilyet én 70 év alatt nem láttam anyun. Megkapta a morfiumot. 5-8 perc, amíg hatott. Az a pár perc alatt elhangzott: Nem bírom. Feladom.... Jött a hospice orvos. Tapasz 250, kaptunk morfium receptet. Anyu rákérdezett az orvostól, mennyi ideje van még. A doktor teljesen nyíltan, őszintén válaszolt neki: szerinte még lehet egy szép karácsonyunk...

(A képen a mai ebédem M. jóvoltából.)

Szerda

Mai kincsek:

Ma az utolsó órámon már nem láttam a billentyűzetet. Ha meg is pillantottam, nem találtam a betűket.

Amikor hazaértem, elláttam anyut (ez egyre rövidebb ideig tart, mert pár napja szinte semmit nem eszik és alig iszik, sokat alszik), aztán tudtam: aludnom kell. Muszáj. A Jóisten segített: anyu -evés helyett- elaludt a konyhában (néha még ki lehet ültetni a tolószékbe és "közlekedtetni"). Ténykedtem kicsit mini ebéd után, aztán aludtam fél 5-ig.

Megcsináltam alvás előtt, amit anyu kért (natur joghurt barackbefőttel turmixolva). Tudtam, hogy nem eszi meg, mégis elkészítettem, aztán a hűtőben landolt, majd holnap kidobom. (Minden alkalommal elteteti, hogy majd később megeszi, sosem eszi meg.) Elmosogattam, de nem érdekelt, hogy marad rajta valami, az sem, hogy a mosogató nem lett patyolat tszta. A tűzhelyet se tisztítottam le, ráér alvás után. Nem söpörtem, nem mostam fel. Tegnap este megcsináltam, jó ez most így. Csak alaposan kiszellőztettem.

Anyu5-ig aludt. Áttöréses fájdalomra ébredt. (Amikor a beállított, amúgy elegendő fájdalomcsillapítón áttör a fájdalom.) Ilyenkor kell  a morfium. Persze, ha anyu kérné. (Az orvos is azt mondta: túl jól bírja anyu a fájdalmat, pedig nem kellene szenvednie.) És ugye van az a fájdalom... "Timi, hozd azt a cart"- suttogta, én pedig beadtam egy dupla adag morfiumot. (Már látom anyun, mennyire fáj neki.) A "vicc": még ezen is átfájt a puklija (a gerince alsó részén van egy új daganat kb egy hete). Konzultáltam a hospice nővérrel: menjen plusz 25 tapasz első körben. Így már 200-as tapaszunk van, plusz fájdalomcsillapító gyógyszer+morfium. Talán 2-3 napig megint jó lesz, aztán én már nem tudom, de jön a hospice orvos, majd mondja.

Hét hete volt anuy a háziorvosnál és röntgenen, még a saját lábán. Hét hét alatt értük el a 200-as tapaszt, a morfiumot. A héten annyit sem evett összesen, mint én egy negyed adag reggelire. Már roppant keveset iszik. Kegyetlenül gyenge, sokszor beszélni is. 

M. ma intézte a postát, kivasalt. Ezer hála. És az esti gyógyszerbeadásnál is segített. Mert az is sokáig tart, hiszen ahhoz is erő kell(ene).

Megyek, megpróbálom bevetetni vele az utolsó gyógyszert és ágyba tenni...

 

Kedd

Mai cukik:

- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!

Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.

Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.

Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.

én: - Na, milyen a Nagyi?

M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!

...

Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.

Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.

Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).

Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...

 

Egyenes arányban

Ahogy fogy az időnk, úgy nő a fájdalom és úgy emelkedik a fájdalomcsillapító-adag.

Ma már 175-ös a tapasz, és kaptunk morfium injekciót is...

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és nő a fájdalomcsillapító mennyisége, úgy nő a felelősség és a gyomorgörcsöm is. Úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy már szinte egyáltalán nem tudok kikapcsolni, még az eddiginél is kevesebbet és felületesebben alszom.

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és vele a fájdalomcsillapító adag, nő a felelősség és a gyomorgörcs, úgy gyengülnek az idegeim. Mintha kezdenének a testemen kívülre kerülni, így legszívesebben ugornék mindenre (még sikerül türtőztetnem magam). Már nem tudok mindent kézben és észben tartani, jó, ha itt van valaki, amikor orvosi vizitünk van, mert a felét sem tudom megjegyezni annak, ami elhangzik. Ma a Volán-sztrájk miatt nem jött a dunaszekcsői ápolónő és mást sem sikerült beszerveznem, így én maradtam itthon anyuval. Küldtem anyagot még tegnap éjjel a kollegáknak, de iszonyat kemény nálunk, ha valaki hiányzik, mert alapból kevesen vagyunk, szegények rengeteget dolgoznak helyettem. :( Egyébként ha nem kellene dolgoznom, habár kegyetlenül fárasztó, de jól meglennénk itt anyuval.

Jól, de nehezen. Egyre nehezebben. Egyre több a könny, egyre többen hívják anyut telefonon "búcsúzni", egyre többször hangzik el, hogy nincs már segítség, csak fájdalomcsillapítás.

Ahogy a dolgok nőnek és csökkennek, erősödnek és tompulnak, úgy könyörgök egyre gyakrabban imáimban azért, hogy anyunak ne kelljen már sokáig így "élnie". :( És hogy amíg itt van, ne legyenek fájdalmai. :( És hogy el tudja engedni mamit. :(

Vasárnap

 Pontosan ma egy éve írtam az akkori bejegyzésben, hogy maminál voltunk, aki szerint anyu most úgy meghalt, hogy "tényleg kilehelte a lelkét". Ma video chatben tudott anyu vele találkozni.

Megrendítő, hogy mami a demenciája ellenére (vagy éppen azért?) anélkül, hogy bármit is mondtunk volna neki anyu állapotáról, tudja, érzi, hogy nagy baj van...

Megrendítő volt az is, hogy a kis video-találkozó mennyire megviselte lelkileg anyut: sosem láthatja többé az édesanyját, sosem adhat puszit neki, nem ölelheti meg... Borzasztó szomorúság lepte be órákra a szobát...

Isteni ebédünk volt M. jóvoltából. Jött Bp-ről L. is, húgom párja. 

Még muszáj dolgoznom kicsit...

Vasárnap reggel

Ahogy tegnap estére anyu kicsit felélénkült, úgy fújtak rá a húgomra valami kórságot. Rábeszéltem egy neocitránra, aztán alvás.

Reggel megnéztem anyut: félig ülve-kicsavarodva aludt, nem tudom felébreszteni a gyógyszerezéshez (majd később). A húgom a másik szobában  nyomja az ágyat. Készítettem neki gyógyitalt és megkértem: amíg itt van, maradjon ágyban és pihenjen.

Ma reggelre két "kórtermem" lett.  

Szombat este

Azt hiszed, lassan vége a napnak...

Reggel, amikor adtam be a vérhigítót, nagyon hüle érzésem volt. És nem is múlt el később sem.

Haladt a nap. Kora este látod, hogy a szuri helyénél vérpöttyök vannak a nadrágon. Megnézed: szivárog. Leragasztod. Fél óra múlva ránézel: véres a tapasz. Még egy próbálkozás: ez vérzik. Riasztod a hospice nővért: figyeljétek, holnap jövök. És ne szúrjatok holnap.

Ideges vagy, megnézed a neten, mire kell figyelni, esetleges belső vérzésnek mik a tünetei. Úgy volt, hogy hazamész aludni, aztán maradsz, mert ki tudja...

Írtam az előző bejegyzésben: itt nem lehet tervezni, még egy órára sem, előre.

Szombat

Amióta anyu így van, irdatlan mennyiségű hívást bonyolítunk, írunk messengeren, sms-ben, video chatelünk... Már két hete is azt mondtam: kidobom a telefont, mert ez már tényleg sok. (Ráadásul nem tudom/tudjuk mindig felvenni, aztán elfelejtjük a visszahívást, ha anyu alszik, lehalkítjuk/némítjuk, majd elfelejtjük visszahangosítani...) Pedig óriási mázli, hogy van, mert teló/okosteló nélkül elvesznénk.

Ma otthon aludtam, a húgom volt éjjel anyuval. Anyu végigaludta az éjszakát, sőt... Nehezen volt ébreszthető, ha fel is ébredt, csak 1-2 percig volt "éber", aztán visszaaludt. A délelőtt nagy része is így telt.

Ebédet M. hozott (nagy köszönet itt is!).

Délután mosogatás, elpakolás, aztán hivatalos ügyek. Mivel anyu mami gyámja, de sajnos már nem sokáig, intézni kell a gyámváltást (ha valakinek van ebben tapasztalata, ne tartsa magában!), ehhez csináltam meg a "Kirendelt gondnok számadása és jelentése" nyomtatványt egy darabig, hozzá minden számlát, csekket összekerestem és -rendeztem, nem egyszerű mutatvány, bár anyu szépen összegyűjtött szinte mindent hozzá még amíg jól volt.

Kegyetlen, de muszáj a hivatalos dolgokat megbeszélni, előkeresni a fontos iratokat, hogy aztán ne kelljen mindenért az egész lakást átkutatni.

Roppant kimerítő a háztartásvezetés és munka mellett a minden perces figyelem. Nincs két egyforma nap, de még csak két egyforma óra sem. Minden tevékenység (mosdás, evés, gyógyszerezés...) mindig máshogy zajlik, főleg anyu állapotától függ. Nem lehet előre tervezni még egyetlen órára sem. Minden áldott nap új dolgok jönnek, minden áldott nap megoldandó problémák serege vágtat és falja fel mindenki energiáját. A szeretet az, ami ad egy kis erőt, az, hogy tudjuk: ennek most így kell lennie. Anyu is "vállalta" a betegséget, mi is azt, hogy itthon ápoljuk. Nem tudjuk, mennyi időnk van még, de amíg anyu itt van, mi is itt leszünk vele, mellette.

Péntek

Ébredés anyunál. Gyógyszerezés. Szuri. Egyedül adtam be, nem voltam túl ügyes, csípett...

Hétkor indulás dolgozni.

Mai sulis kincsek:

X: - Ez a focis kártyám. Neked adom.

Y: - Nézd, ez egy sárkány! A tiéd!

(Megeszem őket.)

Suli után gyógyszertár. (Két hét alatt egyetlen napon nem voltam csak gyógyszertárban. Minden alkalommal 5-6 ezer. Két napja 24ezer... ... ...) Aztán anyuhoz.

Húgom főzött. Hála érte. Ebéd után nagy mutatvány: anyut lezuhanyoztuk. Olyan szuper a lakása is, a fürdőszobája is, hogy minden kihajtható, elrakható. A kerekes tolószékben betoltuk, onnan egy műanyag karfás székre áttettük a tusolóba és sikerült gyorsan lemosni, megtörölni, felöltöztetni. Nagyon örülök, hogy kicsit felfrissült, azért a "cicamosdás" nem ugyanaz.

M. is átjött kicsit anyuhoz (két napja nem találkoztunk), közös chips-partit tartottunk a betegágynál, miközben a húgom a gyerekei aranyköpéseit olvasta fel (mert hogy 22 éve gyűjti). Anyu szegény bele-belealudt. Napról napra fáradtabb. Nagyon harcol, hogy fent tudjon maradni, de nem igen megy. Mérlegeltünk is: 49 kiló. Így megy ez...

Taktikai megbeszélés: jöjjek haza aludni, és reggel, ha anyu nem tudja magának beadni a szurit, akkor átmegyek és beadom. (Megnyugtató volt, hogy délután anyu azt mondta, csak addig volt rossz a szuri, amíg adtam és csípett, utána semmit nem érzett.)

Hazaérve ezt találtam. :)

És M. már kész a holnapi ebéddel, sőt vasárnap is főz majd. Tényleg ezer hála. (Mint mindenkinek, aki gondol ránk, imádkozik értünk, a legapróbb dologgal is segít.)

Csütörtök

Anyu 3 éve szúrta a vérhigítót az emlődaganat műtéte után magának. Én 2 éve szúrtam magamnak. Anyu most újra kapott 10 adag 0,6-osat. Ezt ma reggel kezdtük. Szegénykém tiszta kómás volt még reggel, amikor gyógyszerezés volt, így ketten nyomtuk be a szurit.

7-re jött M., az ápoló, én mentem dolgozni.

Mai sulis kincs:

Suli után gyógyszertár, boltból zsömle és akciós vaj, aztán anyuhoz. Ebéd (nutellás kenyeret kért 😆). Anyu ezután ott, a konyhaasztalnál elaludt. (Ha van ereje, kiültetem a tolószékbe.) Nekem takarítás. Amikor felébredt (jót aludt), visszaült az ágyra és elaludt (jót aludt). Nekem pakolás. Kómásan ébredt, aztán lefeküdt és elaludt. Annyira gyenge, hogy minimális tevékenység után is aludnia kell.

A gyümölcsöknek kihoztam anyu szekrényéből az őrizgetett szép "kosarat". Mert hova tartogatjuk a szép dolgokat? Mikorra? Kinek? Használni kell, amink van, nem ülni rajta. Annak, hogy törölgetjük róla a port, szerintem semmi értelme.

Vagy tíz éves Boszi-Miki-Grincs kép. Azóta ezer dolog változott. Az utóbbi két hónapban pedig egy egészen hirtelen fordulatot tett a világunk. Olyannyira, hogy hiába jött  tegnap a Mikulás, nekem teljesen kiment a fejemből. Ma azért kapott anyu egy mini csoki-mikit, és a húgom is, aki ma késő este érkezett Budapestről.

M-t két napja nem láttam az ütköző munkabeosztásunk miatt. Talán majd holnap.

Szerda

 

Reggel havazott. Elhúztam anyu szobaablakán a függönyt, hogy jobban lássa a hóesést. Nagyon nehezen és szörnyen fáradtan ébredt, pedig végigaludta az éjszakát. Fél órába telt, amire beadtam a gyógyszerét, megmértem a vérnyomását, elrendeztem. Aztán vissza is aludt. Mosás, kávéfőzés, ágyazás, teregetés, mini takarítás. 9-re jött az ápoló, nekem indulnom kellett a bíróságra. 

Utána gyógyszertár, bolt. És csak havazott, havazott.

Készítettem ebédet. Megettük anyuval a szobájában. Ő lefeküdt, én kitakarítottam a teraszt. Még kint voltak balkonládában a virágai... Az enyémek is kint vannak, de ez most tényleg nem fontos.

Nem emlékszem, mióta "lakom" anyunál. Ami érdekes: megvagyok néhány ruhával, nincs külön szekrény, polc. Eddig a hétig még meleg ruha se volt nálam, mégsem fagytam meg. Mennyire kevés is elég lenne a boldoguláshoz. Mennyire nem fontosak a tárgyi dolgok és sok más, amit nélkülözhetetlennek vélünk.

Kedd

Mai kincsek (az ezer ölelés mellett): egy csodás mézeskalács, egy hajtogatott-ragasztott sótartó és egy levél két piros szivecskével. 🤍

Anyunak ma jobb napja volt a tegnapinál. Megint emeltünk (orvossal egyeztetve) a fájdalomcsillapító adagon, így 2-3 napig -talán- megint jobb lesz. 

Reggel korán ébredtem, elkészültem. Anyu magától ébredt kicsit később. Gyógyszerek, vérnyomás mérés, egyebek. 7-re érkezett M., az ápolónő, én indultam dolgozni. Leginkább testben. Igyekszem koncentrálni a gyerekekre, nagyon nehéz. Ma az egyik órán megcsörrent a telefonom, egy pillanatra lezsibbadtam, de aztán nem anyu miatt kerestek (így fel sem vettem). Munka után hozzánk kanyarodtam haza, felugrottam a kajciért, M. főzött nekünk este, itt is ezer hála érte. A kajcival anyuhoz. Ebéd, majd "csendespihenő". Amint mentem volna le alfába, telefon: csomag jön, meghozták anyu -ezer éve igényelt- gondosóráját... Később felugrott M. munka után. Kis vacsora. 9-kor "letettem" anyut aludni.

Esténként hosszan beszélgetünk anyuval. Sokat változott. Valahogy bölcsebb lett, kimondja, amit hetven év alatt nem, nyíltabb, mint napközben és mint bármikor előtte. És napról napra fáradtabb.

Az eszemmel felfogtam, mi történik. Mégis minden reggel úgy ébredek, hogy az agyam "elterelő üzemmódba" kapcsol, különböző "kifogásokat" keres: elcserélték a leletet, ez csak egy pszichológiai kísérlet, csak álmodom (...). De a tények nem hazudnak.

Tegnap azt mondta anyu, hogy neki nehezebb ez az egész mint nekünk. Mert mi csak az anyukánkat veszítjük el, de neki itt kell hagynia a mamit, a két lányát, M-t és L-t, az unokáit (...)...

Másfél hónapja minden, de minden megváltozott. Ezzel együtt mi is. Remélem, hogy ha már anyunak -és nekünk- ez adatott, jobb emberré válhatok.

Hétfő

A húgom ragasztotta magára, amikor itt volt anyunál. Hogy ne csak anyunak legyen tapasza. És mert neki is kell az erő. 

Hát kell. 

Ma, amikor itt volt a hospice orvos, másodszor hívott az onkológus doktornő. Először anyu leleteit kérte, másodszor a lelet értelmezését mondta el. És mivel dr T. épp itt volt, konzíliumot is tartottak. Anyu áttétei nem a korábbi emlő daganat miatt vannak, hanem azért, mert vese rákja van... 

Kemény max egy-két hónapunk van... 

 

Advent másképp

Négy éve osztályszinten csináltam egy kis adventi hangulatot a saját óráim elején. Ott voltam lélekben, melengette a szívemet.

Idén iskolaszintű lett a mini adventi hangulat. A gyerekek most is csendben, ámulattal hallgatták a kis verseket az első gyertyáról és a zenét.

Én csak álltam ott, észre sem vettem, hogy a kolleganőm fotózott. A verseket sem hallottam, lélekben máshol voltam.

2019. december 3. Egy kép, ami többé nem készülhet el.

Azóta nem él már keresztapám sem.

Mami tavaly már nem tudott lábra állni, és idén már másfél éve az otthonban él. (94 éves.)

A helyszín a hőgyészi ház. Tavaly költözött el onnan anyu, idén pedig már másé a ház.

Anyu sem állhatna ott: már nem tud állni.

Itthon nincs adventi készülődés, mert eleve szinte nem is itthon lakom. Anyunál ilyenkor már régen fel volt díszítve a lakás, világított az adventi háromszög az ablakban, az ajtókon, ablakokon a hópihés-fenyőfás fénydíszek. Az asztalán állt már a maga barkácsolta adventi koszorú, sütött-főzött. Tegnap azt mondta: neki a legjobb: csak van, sürögnek-forognak körülötte, lesik minden kívánságát. Semmi pénzért nem cserélnék vele...

Szombat

 

Tegnap húgom jóvoltából hazajöttem aludni. Ugyanúgy órákig nem tudtam elaludni, aztán korán ébredtem, de még visszafeküdtem, mert most megtehettem. 

A húgom csodás anyu-ápoló. Holnap megy haza, így ma is eljöttem aludni "hozzánkhoz".

Most megint jól működik a tapasz, ilyenkor anyu egészen olyan, mint régen (azt leszámítva, hogy olyan sovány, hogy élő anatómiai atlasz lehetne...). Amikor odaléptem hozzá elbúcsúzni, nem hajoltam le, mert azt hittem, feláll, átölel és ad két puszit. (Nem tudom megszokni, hogy nem így van...)

Az erejéhez mérten gőzerővel rendezzük a fontos rendezni valókat. És rengeteget beszélgetünk. Anyu mondta is a minap, hogy lehet, hogy a betegsége kellett ahhoz, hogy ilyen sokat együtt legyünk (anya és két lánya), mert különben mindig volt más, ami fontosabb...

Na aludás, mert egyet pislogok és megint reggel van...

Péntek

Miközben a suliban a gyerekekkel én készültem egy kis adventi párpercessel...

... a húgom anyu éjjeliszekrényére varázsolt egy kis hangulatot.

Kegyetlenül zsúfolt munkanap volt, közvetlenül utána is ügyintézés, bolt, majd anyuhoz. (M-t ma nem is láttam, és mivel délutános, csak holnap találkozunk.)

Anyunak jó délelőttje volt a húgommal, haladtak a testápolással, minden mással. Délután megint jöttek a fájdalmak. Pedig már 150 mikrogrammos a tapasz és mellé még a gyógyszerek. Mondjuk a ma kézhez kapott CT lelet után már nem lehet csodálkozni semmin: van vese-, máj- és nyirokáttétünk is. A legfurább az egészben, hogy szinte mindennemű érzelem nélkül vettem tudomásul. Anyu pedig egyáltalán nem mondott rá semmit. (Hja, mit lehet erre mondani.)

Ma este hazajöttem egyet pihenni, a húgom marad éjjel anyuval. A telefonomat nem kapcsolom ki, ha bármi adódna, tudok azonnal menni.

Nem tudom, mikor voltam itthon utoljára, mikor aludtam a saját ágyamban. Csak remélni merem, hogy anyu végigalussza az éjszakát és hogy így a húgom is tud legalább aludni. (Mert beteggel egy lakásban aludni nem pihenés: az ember füle állandóan anyunál.)

Reggeli nem volt, tíz körül ettem fél túrós bugyrot, ebédre a tegnapi maradékot ettem munka és ügyintézés után anyunál, a vacsi elmaradt, így elrágcsáltam egy marék mogyorót. (Ezer éve ettem már mogyit.) Anyu vacsija 3/4 palack epres tápszer volt J-éból, eddig ez a "nyerő".

(Csak ülök itt és menten elalszom. Aztán majd jön, ami mostanában mindig: lefekszem, és órákig tart, amire ki tudom kapcsolni az agyamat és elalszom...)

Csütörtök

Anyutól munkába.

Munkából anyuhoz.

Tegnap a kapott finomságokból főztem egy karalábé levest. Ma anyuhoz érve elkészült a második: carbonara tészta, a kapott salátából sali. Anyu inkább kóstolt mint evett.

Ma van M. születésnapja. Mini ajándékkal sikerült csak készülnünk, és hazafelé -útbaesett- beugrottam pár piskótatekercsért.

Bodri (a katéterzacskó), gyógyszerek, széklet, kiültetni (...), zajlott a mostanában szokásos délután. Zs. ugrott fel, hozott tápszert, köszönet itt is.

Aztán katéter-malőr, amihez szaksegítség kellett. Telefon hospice nővérnek, aki jött is, megoldotta a problémát, amivel jött másik. Úgy volt, hogy ma hazamegyek aludni, a húgom marad anyuval éjjel, de mégis maradok. Ha az újabb gond megnyugtatóan megoldódik, hazamegyek pihenni egyet.

 

Szerda

A nap végére végképp szinte mindent elfelejtek, ami aznap történt.

Ma megint látogatók érkeztek anyuhoz, mindig nagyon örül. Sok-sok finomságot hoztak.

J. felajánlott folyékony tápszert, itt is ezer hála érte, ma egy ilyet evett anyu, fél szelet zsíros kenyeret, egy falat pogácsát.

Megérkezett este a húgom is. Anyu (is) nagyon várta.

Tegnap sem volt jó passzban anyu, ma pedig borzalmas fájdalomrohamai lettek, ezekben (is) teljesen kimerül.

Mivel szörnyen gyenge az immunrendszere, sebesedik a szája, ma hazafelé arra hoztam neki a hospice nővér által ajánlott kenőcsöt (ami tényleg jó).

Most pedig aludás, holnap suli is.

(Itt is mindenkinek köszönöm a mai legapróbb segítséget is, és nem ígérem, de szeretnék haladni az üzenetekre reagálással.)
 

Kedd

Ma CT Mohácson. Az eddigi két kórházi vizsgálat tapasztalataiból kiindulva felkészültem:

Innivaló, ennivaló, kis párna, nagyobb párna (hát mögé a kerekesszékbe), pléd, pelenka (minden eshetőségre), pótbetét, WC papír, nedves törlőkendő, zacskó, betegszállító rendelés papír, beutaló, iratok, nasi (...). Aztán olyan jól sikerült a mai betegszállítósdi, hogy tényleg a minimálisan szükséges időt (na ez sem kevés, de nem 6 óra, mint a múltkor 2x is) kellett ott töltenünk.

Ha megoldunk egy problémát, jön kettő másik... Most már annyi gyógyszere van anyunak, hogy nem bírom követni. Három napra bekészítettem az állandókat. Hogy ne kelljen ezen gondolkodni, hogy ne maradjon el.

Iszonyat fáradt vagyok, de éjjel szerencsére egyszer sem kellett kelni. M a takarítás is volt, mosás, egyebek. M. volt gyógyszertárban, hozta a(z isteni) ebédet, hálás köszönet. 

Holnaptól munka, de este jön a húgom is. Mindkettőnkre ráférne a pihenés...

Sokan segítetek, címeket, tel.számot, ötletet küldtök, itt köszönöm meg. Utánajárok mindegyiknek, amint lesz hozzá erőm. És tényleg nagyon köszönöm.