És a hetedik napon az Úr megpihent. Ő igen, én nem. És még hét nap...
A délelőtt egy perc szünet nélkül telt, napi rutin, ajtókat mostam le, virágokat rendeztem, vendég volt, főzni kellett... Ebéd után bezuhantam az ágyba, de nagyon hamar megszólalt az ébresztő, kezdődött a második műszak.
Szörnyen keveset vagyok a szabadban, így, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, kimentem és összegereblyéztem a fűről a lehullott leveleket.
Közben észrevettem, hogy errefelé tavaszodik: egyre-másra bimbóznak, nyílnak a virágok...
R: tea.
E: zöldségpüré, sült pulyka, 1 tojásból rántotta, saláta. Du. két marék mogyi.
V: sonkás rántotta (1 tojás, 1 sz. sonka, 1 ek kókuszzsír), saláta.
Szerettem volna ma még sok mindent írni. Magamról, hogy aludtam, hogy vagyok, mennyire vagyok fáradt... Mindenkinek megvan a maga sztorija és mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb. De ha belegondolok, nekem csak van néhány ételérzékenységem, van néhány személyiség-problémám, küzdök az anyagiakkal (...). Egyik sem életveszélyes. Viszont az unokaöcsém, M. cukorbeteg. Másfél éve, 12 évesen egyik napról a másikra inzulinfüggő beteg lett. Az addig gondtalan gyerekkorának minden egyes napján alap lett, hogy pontosan, időre, grammra kiszámolt szénhidrát mennyiséget kell megennie, mellette meghatározott időben meghatározott mennyiségű inzulint beadnia. Injekcióként, meghatározott helyekre bökve. És naponta sokszor vércukrot kell mérnie, szintén szúrás. Szegénynek már sziták az ujjai. És ő nem nagyon válogathat: ha idő van, mérni kell, bökni kell, enni kell. Nincs apelláta, az élete függhet tőle. A múltkor este egy edzés után behipózott a buszon hazafelé. Nem tudott leszállni ott, ahol kellett volna. Egyedül volt. Akadt kalamajka, de megoldotta. Nekem nem kell naponta az életemért küzdenem. De a "kis" dolgaimban is van egy nagy segítségem. Ugyanaz a személy, aki M. mellett is ott áll stabilan, aki segíti fizikailag, lelkileg, aki felkel az éjjeli vércukor mérésekhez, aki kiszámolja a napi szénhidrátot és összeállítja és megfőzi M-nak a menüt, aki mindemellett dolgozik és még egy gyereket nevel, egyedül. Különleges nő, de bármikor számíthatok rá. Ja, és blogot is ír, a
Sweetmamit (
"Ez a blog azoknak szól,akik cukorbetegséggel kell hogy éljenek,de nem feladva a humort,a finom ételeket,a nevetést...és a betegséggel járó életmódváltásba engedünk bepillantást...egy anya és 2 gyermek életében..."). És ma, az Egy Csepp Figyelem Alapítvány rendezvényén bloggerként (is) vett részt. Nagyon büszke vagyok rá!
M. története mindig ráébreszt arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Mert nekem van választásom. A húgom, a pszichológus és még sok más ember segítségével pedig tudom, hogy megoldom a gondjaimat.
