Kedd

Munka. Egész nap egyre növekvő fejfájás. A suliban is várnom kellett, amire haza mertem indulni, annyira sajgott a kupám. Így, habár azt terveztem, mégsem mentem ma mamihoz az otthonba. Hozzád mentem, folytattam a hivatalos papírok átnézését, szortírozását. Mindent IS eltettél, kész archívumod volt, most megszüntettem. És elhatároztam: átnézem a saját papírjaimat is. És ami fölösleges, azt iktatom (azaz kidobom). Ha bárki tudja, milyen iratokat és meddig kell megőrizni, szívesen fogadom a listát.

Hatalmas kupi van nálad, de ma a fejfájás ellenére jócskán haladtam. Alakul a molekula. A virágaid éltedben is szépek voltak, de most egyszerűen csodálatos mindegyik. Majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam, hogy a teraszodon bimbókat hoz a dísz szegfűd! Pedig nem is locsoltam két hónapja, azt hittem, tönkremegy. Nagyon szeretted ezt a növénykét, és halálodig virágzott. És most újra hoz két bimbócskát! Tuti, hogy lesz még legalább egy, mert -emlékszel?- mindig három virág volt rajta egyszerre.

Majd leszedegetem róla a száraz leveleket és áthozom a teraszunkra. Hatalmasat nőtt is, kap egy külön cserepet, hadd éljen!

A fokföldi ibolyáid is mesések, még sosem láttam rajtuk ennyire sok virágot. (Ha mohácsi vagy, szeretnél virágot, fokföldi ibolyát, orchideát, és fel tudsz ugrani érte a Radnótira, beszéljünk.)

Ma két hónapja láttalak utoljára "élve". Már nem volt a testedben keringés, szapora, majd egyre lassuló légzéssel kompenzáltad a szíved gyengülését. Rég nem reagáltál semmire, de én tudtam, hogy tudatban ott vagy, hallasz. Akkor beszéltem hozzád utoljára úgy, hogy valamilyen szinten még ott voltál velem. Fogtam a kezed, a másikkal simiztem a homlokodat (mert ez mindig megnyugtatott). Sokat, nagyon sokat "beszéltünk". Irtóztató a hiányod.