Leírhatatlanul jó érzés, amikor egy gyerekcsapat néma csendben vár (mert nem jellemző). És ráadásként ajándékkal a táblán.
Vagy amikor rajzolnak nekem.
Az is, amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg érdekli, például megvárja a választ. Vagy amikor M. főz. Sorolhatnám még.
A gond csupán annyi, hogy csak ésszel tudok örülni. Az eszemmel tudom, hogy örülök, csak nem érzem. A szomorúságot viszont 100%-ban átélem. Voltam már hasonló, sőt rosszabb szituációban: akkor se jót, se rosszat nem éreztem. Képtelen voltam rá. Akkoriban kineziológus segítségét vettem igénybe. Úgy, hogy nem hittem benne. És lám: a legelső "ülés" végén sírva fakadtam, azaz tudtam újra érezni.
Anyu alig több mint egy hónapja halt meg, holnap lesz két hete a temetésnek. Nem érzem még úgy, hogy segítséget kell kérnem. Anyu nemcsak meghalt, hanem előtte kemény 2-3 (4-5) hónapot csináltunk végig, ezt a fizikai és lelki kimerültséget nem lehet egy hónap alatt behozni, a beletett energiáimat vissza kell szereznem, időbe fog telni.
Addig is tovább örülök az örvendetes momentumoknak, ésszel.
Én is voltam egyszer kineziológusnál (bár nem hittem benne igazán), és elsírtam magam én is, és olyan sírás volt, mintha a mázsás súlyból, ami rajtam van, lejött volna néhány (nem Anyu/Apu halála kapcsán). Valószínű, hogy sokat segített az is, hogy olyan nő volt a kineziológus, aki mellett nagyon jó volt lenni, nagyon jó "kisugárzása" volt. Nagyon kedvesek a gyerekek, az észnek is fontos "táplálék" az öröm. :) Aztán majd jön a szív is, csak neki több idő kell, hiszen akit szeretünk a szívünkkel kapcsolódunk össze. Szeretettel gondolok Rád.
VálaszTörlésMinden öröm jó irányba visz, még akkor is, ha most még csak ésszel tudsz nekik örülni. ♥
VálaszTörlésEzt csak úgy itthagynám.. https://www.youtube.com/watch?v=n5lIyvo_u74
VálaszTörlés