M-tól kérdezte a minap B., a szomszédunk, hogy vagyok-e úgy, hogy beszélgessek anyuról, mert szívesen átjönne. Néha nagyon jó egyedül lenni, magamban. De legtöbbször szívesen beszélgetek anyuról és arról, amit átéltünk, megélek. Amire most nagyon nem vagyok képes: mások problémáiról beszélni, segíteni. Az eszemmel megtenném, de egyelőre még túl nehéz a saját sorsom is. Anyu nem egészen egy hónapja halt csak meg, és előtte életem egyik legintenzívebb időszakát éltem át vele. Csak kilenc napja temettük el... Még az is sok energiát igényel, hogy sírás nélkül és hogy egyáltalán végigcsináljak egy munkanapot, vagy főzzek, takarítsak; a magam alapvető ellátása sem egyszerű. Sokat sírok. Egy ilyen blogbejegyzés megírása alatt is jó néhány zsepit elhasználok. Teljesen váratlan időpontokban jön rám a sírás. Mintha rám fújnák. Még mindenről anyu jut eszembe, de sokszor a bensőmben hallom a saját kiáltásomat, mintha keresném, mintha kétségbeesetten hívnám: "Anyu! Anyuuu!". Addig fogok sírni, amíg csak "jólesik". Folyjon csak ki belőlem a keserűség, csöpögjön ki a bánat, peregjenek csak a fájdalom cseppjei. Tudom, hogy leszek majd jobban. Sokára. Felveszem majd újra az életem fonalát. Nagyon sokára prognosztizálom, mert anyuval nagyon szoros volt a kapocs és a halálával belőlem is magával vitt egy kis darabot.
Tegnap estére sikerült megnéznem az összes digitális képet a pendrive-okról. Akkor konstatáltam, hogy számomra már decemberben kicsit megállt az élet: azelőtt minden hónapban készítettem egy új albumot, s habár már február van, nem készült el még a januári sem.
Készült egy "Anyu" album, sok-sok fotót mentettem ide anyuról, a családról, az élményeinkről. Jó volt emlékezni, felidézni a már elfeledett kellemes közös dolgainkat.
A következő lépésben újra fogom olvasni a tavalyi blogot. Mert amellett, hogy jó felidézni az elmúlt kellemes történéseket, sok a fehér folt 2023 utolsó három hónapjában. Ezeket szeretném kipótolni az emlékezetemben és kicsit "kívülről" látni, mi is történt, mit is tettünk/tettem.
Strand, Beremend.
Idő kell. Mindennek megvan a maga ideje. Az éles, szinte alig bírható fájdalomnak is, hiába akarják mások sürgetni, hogy "elég már". Senki sem tudja, hogy a másikban mi zajlik le, hogy az mennyire gyötri meg, és meddig. Amit egy másik ember tud tenni, az az, hogy megkérdezi, hogy tud-e valamiben segíteni, és hogy szeretnél-e beszélgetni róla, vagy nem szeretnél, hogy örömpillanatokat igyekszik okozni neked, hogy csendben van, amikor arra van szükséged, és beszél, amikor arra, hogy meghallgat téged, csendben. Ez most még nagyon friss, de eljön majd az idő, és amikor készen vagy rá, akkor lépj kicsiket, nagyobbakat előre. A sürgetés nem ér semmit, csak dacot és csalódottságot okoz, hogy ez sem érti, az sem érti. Jól csinálod Timi, az a nagyon-nagyon intenzív időszak, ami előtt elment Édesanyád, az nem hasonlítható össze az olyan elszakadással, amikor valakit kórházban kezeltek, vagy hirtelen halt meg, vagy nem volt ennyire szoros a kötelék, neked ez a néhány hét fájdalma, küzdése, szenvedése még "tesz hozzá", ezt sem lehet elfeljeteni egyik napról a másikar, hogy láttad, hogy mennyire fáj neki... Amikor a barátnőm férje meghalt, akkor megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne, mi jobb neki. Beszélgessünk róla? Vagy ne? Vicces dolgaira emlékezzünk, és nevessünk, vagy a fájóakra? Vagy csak hallgassam a szavait, vagy beszéljek én? És ez így volt jó. Egyetlen más ember nem kérdezte ezt meg tőle. Rengeteget beszélgettünk, mert azt szerette volna, és vicceseket, hogy nevessünk. Neki ez volt jó akkor. Én nagyon nehezen viseltem az utcán megszólítóknak (ismertek minket) azokat a mondatait, hogy "neked erősnek kell lenned". Miért kéne? Én imádtam az Édesanyámat. Miért kéne erősnek lennem a halála után néhány nappal, héttel? És mi az erősség? Csinálom az életem tovább, mintha mi sem történt volna, csak összeszorítom a fogam és erősnek mutatom magam, és csak magam előtt lehetek gyenge, vagy akkor sem? Vagy az az erő, hogy elengedem és nem fáj? Meg fogod érezni azt a pontot, amikor már a te bensőd is vágyik arra, hogy jöjjön valami új, hogy a fájdalom súlyos terhét lassan, szépen levedd magadról, és soha nem felejtve, de eltedd. A tavasz jó, hogy most jön, a tavasz a születés, az ébredés időszaka. A színek, az illatok, a madarak, a zöldülés is segíteni fog. Fontos, hogy ne hagyd el magad, hogy tudd, hogy ebből ki kell jönnöd, hogy erőt kell gyűjtened, akár akarattal is, de az, hogy most ennyire fáj, az a ti kapcsolatotokban teljesen természetes. Szeretettel gondolok Rád.
VálaszTörlés