Három hónappal a műtét után

Endometriózis. Nem szitokszó. Betegség. Nem halálos. Ha el tudod viselni a csillapíthatatlan, folyamatos fájdalmat, rosszulléteket, ájulásokat, agyrázkódást (...), ha a gyomrod bírja a brutális mennyiségű fájdalomcsillapítót és görcsoldót, ha egyáltalán eljutsz egy specialistához, aki felismeri, ha a tested megbirkózik a hormonkezeléssel és annak iszonyú mellékhatásaival (...), ha ki bírod várni a TB alapú műtétet, ami másfél-két év (ha addig még nem tolódik) vagy ha milliókat tudsz összeszedni a magán műtétre... Nem halálos, csak borítékolható a depresszió, a lelki ingoványba süllyedés még támogató család mellett is, a munkaképtelenség, a jövőkép totális elhomályosodása (...). A műtét után is bármikor kiújulhat. Hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy egy operációval megúszd és tünetmentes maradj utána.

Visszagondolva csak ingatom a fejem. Nehéz elhinnem, hogy évtizedekig szenvedtem havonta 2-4 napot átgörcsölve, begyógyszerezve. És azt végképp nem értem, hogy bírtam létezni egy teljes évig minden áldott nap (kivétel volt 1-2 ajándékba kapott 24 óra) fájdalomtól szenvedve-fetrengve, kimondhatatlan mennyiségű gyógyszert magamba tömve (2020. októbertől 2021. októberig), az utolsó fél évben hormonkezeléssel megspékelve, totális energiahiánnyal, memória- és koncentrációzavarral, testileg-lelkileg a végletekig meggyötörve, eljutva az önellátási képtelenségig is, folyamatosan segítségre szorulva.

Három hónapja, október 15-én másztam fel a műtőasztalra. Nem kaptam előtte nyugtató bogyót, semmit. de a vérnyomásom és a pulzusom is rendben volt és akkor már annyira fáradt-fájó-elgyötört voltam, hogy még izgulni, idegeskedni se volt energiám. 2021. október 15-én 16 óra 3 perckor indították az altatást. Attól a perctől fogva a mai napig semmiféle endós fájdalmat nem éreztem. És nagyon szeretném, ha ez így is maradna.

A műtét utáni 6. hétig minden orvosi utasítást betartottam. Még nem voltam jól, akkor jött a k.ovid. Nem segített a gyógyulásban. December utolsó hetében lettem jobban, és szó szerint napról napra egyre jobban. Fizikailag ugyan még a béka hátsója alatt. Januárban kezdtem dolgozni. Az első hét iszonyatosan megviselt, már az első nap után szörnyen fáradt voltam, péntekre teljesen kimerültem. A második (ez az a hét) hét már könnyebben ment.

A külső sebeim gyönyörűek (képen nyíllal jelöltem) és a két szélső egyáltalán nem fáj. A köldökvágás még gyakran érzékeny (nadrág, nyújtózkodás).

A méheltávolítás helye egyre jobban bírja a fizikai terhelést, vannak órák, amikor semmi kellemetlenséget nem érzek. Amire viszont hevesen reagál: a köhögés, az idegeskedés (!), ha tele van a húgyhólyagom, ha nem ürítettem még ki a beleimet. 

Három hónapja nincs olyan óra, hogy ne adnék hálát az endós fájdalmak megszűnéséért. Három hónapja nincs óra, hogy ne gondolnék mérhetetlen hálával arra, mennyire szerencsés vagyok, hogy majdnem 100 napja így élhetek. Három hónapja egyetlen egyszer, még csak egy fél pillanatig sem gondoltam arra, hogy a hysterectomia hiányérzetet okozna, egyáltalán nem élem meg veszteségként, csakis pozitív hozadéka van a méhtelenedésnek, az élet hatalmas ajándéka, hogy megműtöttek, ennek a napja, október 15. a második születésnapom.

És csakis hatalmas hálával tudok gondolni mindazokra, akik segítettek az addig tartó nehéz úton, és akik utána lehetővé tették, hogy otthon maradhassak, és mindent biztosítottak a háttérben a felépülésem kezdeti, kritikus szakaszában, és támogatnak azóta is, ha a szükség úgy hozza.

Óriási köszönet azoknak is, akik ugyan virtuálisan, de kísértek (és kísérnek azóta is) az utamon, segítettek, bátorítottak, vigasztaltak, erőt adtak, mint ti is, kedves Olvasók.

Köszönöm.