30%

Beszélgetve másokkal úgy néz ki, hogy mindenki dolgai mögé sorolom magam. Mindenkinek segíteni szeretnék, miközben nagyon nehezen vagyok, és ha így folytatom, kipurcanok, akkor pedig végképp nem fogok tudni segíteni.

Endometriózissal élni - nagyon finoman fogalmazva- nem egyszerű. A folyamatos fájdalom, a rohamok taccsra teszik az embert. Nehéz velem, tudom. Mert állandóan fáj, látszólag "ok nélkül". Nem tudok koncentrálni, sok-sok mindent elfelejtek, "indokolatlanul". Gyakran vagyok ingerült "minden ok nélkül". A 10/8-9-es fájdalomnál már tényleg az életemért küzdök, minden energiát felemészt, hogy kapjak levegőt és ne hányjam el magam. A napjaimat a fájdalom mértéke határozza meg, sajnos ettől függ, el tudok-e mosogatni, tudok-e 1-2 km-t sétálni, van-e erőm letusolni. Legtöbbször a legjobb egyedül, mert akkor nem vesz el -rengeteg- energiát az, hogy "viselkednem" kell, hogy "a másik számára ne okozzak problémát" a problémás létezésemmel. És rossz látnom, ha aggódnak értem. Néha melegem van, amikor mások fáznak, máskor másoknak jó időben olyan jeges fuvallatokat érzek magamon, mintha nem lenne rajtam ruha és Grönlandon lennék. 

Már nem azt kérdezik tőlem: Jól vagy?, hanem: Hányas? (-a fájdalom a 10-es skálán).

Egy hónapja tart a hormon-kúra és mellette a bélfróla támogató (glutén-, tej-, cukor-, koffein- és alkoholmentes) étrend. A kezdeti 10%-ról ez idő alatt 30%-ra nőtt az energiaszintem. Számomra hatalmas változás. Hogy ez mire elég? El tudok mosogatni és utána nem kell leülnöm pihenni. Ha reggel felöltözöm, nem kell utána zihálva és hulla fáradtan leülnöm és erőt gyűjtenem ahhoz, hogy elinduljak. Felporszívózás után nem kell ledőlnöm, hanem még a felmosás is belefér. Ki tudtam porszívózni a kocsit hétvégén anyuéknál. Igaz, hogy csak elöl és a csomagtartót, de utána volt erőm visszatekercselni a hosszabbítót, levinni a helyére, bezárni a garázst és a pincét, a porszívót bevinni a házba a helyére. Le tudok tusolni anélkül, hogy közben majd kiugorjon a szívem és anélkül, hogy utána le kellene dőlnöm fél órára. A suliban már nem csak gubbasztok a székemen a tanáriban (gyermekfelügyelet van), hanem tudok ki-be menni, mosolyogni, sőt nevetni is.

Bízom a profban, bízom a hormonterápiában és az étrendben. És bízom benne, hogy a húgomék meggyógyulnak, szövődmények nélkül. Bízom benne, hogy két hónap múlva széles mosollyal jövök majd ki a magánklinikáról, csupa jó hírrel. Mert máshogy nem lehet.