Szerda, Ausztria 14/6.

Ápolóként külföldön dolgozni elég speciális dolog. Sok mindent mesélhetek, sok dolgot elmondhatnak kollegák, mégis úgy van ez, mint bármi mással: az ember akkor lát bele igazán, amikor csinálja, amikor a saját bőrén tapasztalja ennek mind a pozitívumait, mind a negatív oldalát. Itt az ember maximálisan alkalmazkodik a beteghez, gyakorlatilag kicsit megszűnik a saját személyiségem. Lehet ezen okosan alakítani, de egy demens mellett nem igazán van erre lehetőség.

Az étkezésemet simán megoldom, a mozgást már nehezebb. Már pedig nekem hiányzik, ha nem mozgok, itt ráadásul meglehetősen sokat kell A-val ÜLNÖM, ami egyáltalán nem tesz jót.

Még otthon összeírtam egy laza mozgás tervet, amit szeretnék megvalósítani a kinti két hétben. Ez napi fél óra konkrét gyakorlatsor (BBG program), ennek bele kell férnie, ha részletekben, akkor úgy.

A. alvása lehetetlen, a lefekvés időpontja is (általában este 11 körül), a felkelésé is. Ébredt már 6-kor, 8-kor, 10-kor, ehhez nem tudok semmit tervezni. Az első kinti tornát sikerült egy reggel megoldani, a másodikat napközben, részletekben, a mait délelőtt, két részletben, amikor A. elbóbiskolt kicsit a konyhaasztalnál.

Lehet itt kint a terv olvasás, hajmosás, mozgás, bármi más, embernek kell lennem a talpamon, hogy valahogy beillesszem a 24 órába. És akkor még nem említettem a fáradtságot, ami napról-napra nő. De mindig azt mondom, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha az ember akar valamit, azt meg is tudja valósítani.

Még 8 nap.