Vasárnap: kinyílt az álomkapu..., Magyarország 43.

Azt mondták: hinnem kell önmagamban.

Tűzzek ki célt. 

Merjek nagyot álmodni.

El kell hinnem, hogy minden (a "rossz is") értem történik.

Engedjem el, "adjam fel".

Bízzam rá magam az Univerzumra.

És akkor egyszer csak itt terem, amit terveztem, amiről álmodtam.

Mindennek a "hogyan"-ját nem kell tudnom, csak elképzelnem, amit szeretnék.

Igent kell mondanom. Igent a változásra, a változtatásra, arra, hogy éljek a lehetőségekkel, hogy éljek a szabad választással, a szabadsággal. Mert ha megengedem ezt magamnak, akkor megkapom. Hiszen megérdemlem.

Már kezdtem hinni önmagamban.

Volt rengeteg cél.

Álmodtam nagyokat.

Bármilyen nehéz helyzetbe kerültem, két dolog járt a fejemben: elmúlik. És hogy mindez valami okból kifolyólag történik.

Aztán elengedtem: elfogadtam és nem foglalkoztam vele túl sokat.

Rengeteg dologban változtam és változtattam. Tudtam, hogy sok dologban sok lehetőségem van. 

Mindig szerettem a repülőket, mindent, ami a repüléssel kapcsolatos. De még nem volt lehetőségem megtapasztalni az élményt. Unokaöcsémmel pár éve terveztük, hogy elmegyünk a kecskeméti repülőnapra, ő ment, én nem. Tavaly Zs. kolleganőmmel beszéltük, hogy lemegyünk Eszékre és repülünk egy kicsit, aztán a szó elszállt. Idén a húgommal terveztünk egy rövid légi utat, már utána is nézett a lehetőségeknek, de anyagiak híján nem jött össze.

Mostanában írtam, hogy anyagilag nagyon keményen csúszok a nulla felé, ráadásul munkám sincs és még munkanélküli járadékra sem vagyok jogosult. Ugye Knittelfeldben felmondtam, aztán Bécsben ápoltam L-t, az alzheimeres nénit, de gyakorlatilag nem emiatt jöttem el onnan egy hét után. Akkor nagyon a padlón voltam. De munkám azóta sincs. Viszont a hozzáállásomon sokat változtattam (más lehetőségem nem volt). Nem analizáltam, nem agonizáltam, volt néhány nagyon nehéz lelki napom, de hát kinek nincs. Sokat voltam kint, sokat fotóztam, blogoltam, főztem-kreatívkodtam és amennyit csak lehetett, igyekeztem segíteni másoknak (amiről nem írtam, nem írok, mert ezek nem olyan dolgok, amiket listába kellene szedni, ezek a szívemből jönnek és ott is maradnak, lista nélkül), és valahogy úgy hozta a sors, hogy rengeteg emberrel találkoztam, és rengeteg dolgot tapasztaltam és tanulhattam meg. 

Összekapcsolva az utolsó két bekezdést: amikor Knittelfeldben úgy alakultak a körülmények, akkor felmondtam. Nem tudtam, miért történik, nem tudtam, miért lettem hirtelen "rossz" három év problémamentesség után. Rá másfél hétre jött Bécs. Egy Alzheimer-betegnél, márpedig ha tudtam volna a betegségről, ki sem megyek. Nagyot szólt az az egy hét és a távozásom, de bíztam az ígéretekben, hogy szereznek nekem új munkát. Nem így történt. Közben hirtelen rengeteg kiadásom lett. Nem luxus dolgok, hanem szükségesek, sőt halaszthatatlanok. Minden arra mutatott, hogy ebből nehéz lesz a kiút. Amikor ezt láttam, és azt hittem, minden változtatási lehetőséget kihasználtam, mivel nem tudtam már mit tenni, egyszerűen "feladtam". Tudtam, mit akarok, de feltettem a kezem és azt mondogattam: a hogyan nem az én dolgom. Bízd az Univerzumra. Egy ideje ment már ez, amikor az Univerzum elkezdett mozgolódni. "Segítőket" kaptam, akiknek a hatására felhívtam K-t, aki még októberben említette futólag, hogy van egy címe munka ügyben. Megkaptam a számot, rá pár percre K. hívott: telefonáljak MOST, várják a hívásomat. Telefonáltam, infókat kaptam. Alzheimeres néni, rendes család, három hét, utazás repülővel... Jelentkezési határidő december 10. Még párszor beszéltem T-vel a helyről, aztán tegnap felhívtam, amikor is azt mondta: ketten jelentkeztünk az állásra. No több se kellett: igent mondtam. Ma délután hívott a család: pár napon belül küldik a repülőjegyet, amit ők fizetnek.

(Juhéééééééé!!!!)

Így sok dolog már érthető. Ha Knittelfeldben minden maradt volna a régiben, még ma is ott dolgoznék és nem mondtam volna fel. Hálásan köszönöm az ottani munkaadómnak, S-nek, hogy így alakult. Bécsben az ápolt férje alakította úgy a dolgokat, hogy eljöjjek, maga az Alzheimer nem lett a "kedvencem", de megtapasztaltam, hogy kezelhető a dolog. Hálásan köszönöm F-nek, hogy nem mondta el a kiutazás előtt, mi a betegség. Szóval ezek a történések (is) kellettek ahhoz, hogy egy munkára, ami Alzheimer-betegről szól, igent mondjak. És mindennek "csupán" "mellékterméke", hogy január 8-án REPÜLÖÖÖÖÖÖK!!!

(Ráadásul ma ez csak egyetlen jó momentum a napból, a többit köszönöm G-nak, Cs-nak, V-nek és mindenki másnak, akinek része volt benne.)