2015. október 17., szombat

Péntek, kalandos délelőtt, avagy nem egyszerű elszabadulni Bécsből...

Kora hajnaltól reggel hatig - bejegyzés itt.

...

Fent maradok, 7-kor amúgy is kezdés. Vagy mégsem?

Hét napot dolgoztam végig, hét napért kapom a béremet. Ez a nyolcadik nap. Tehát nem vagyok szolgálatban. Tudtam ezt tegnap is. De azt is tudtam, felkelek hajnalban és teszem a -már nem hivatalos- dolgom. Mert így döntöttem. 

Reggel 6. L. hív.
Lemegyek. Kiengedem a fia kutyáját. 
Felmegyek.
Pakolok.

Biztonsági sms az utaztatás főnökének: legyen kedves dobja át üzenetben a busz érkezés időpontját. "9-kor ott van!". Szuper. 

Fél 7. Melltartó, alsónemű után húzom a harisnyámat. Egyszer csak egy munkás jön fel a létrán. Felér. "Jó reggelt."- mondom. "Jó reggelt."- köszön vissza. Vagyok olyan fáradt, hogy nem zavartatom magam. Mivel ő sem, öltözés tovább.

Munkás létrán le. Felöltöztem. Munkás létrán fel. Odalépek és határozottan a kezébe nyomom az utazótáskát: "Legyen szíves ezt levinni, nekem túl nehéz!". Munkás szó nélkül a táskával le. Majd fel és dolgozik tovább. Én pedig a maradék cumóval lemászom, 7-kor L-nál vagyok.

Szokásos reggeli rutin L-val. Épp jó kedve van, nevet, kérdez. Vele nevetek, válaszolok.

Készítem L-nak a reggelit. Aztán magamnak. O. csak mereszti a szemeit, de nem szól. Bepakolom a három maradék szelet saját kenyerembe az utolsó, még nem lejárt szavidejű sonkát és sajtot. Majd leülök L-hoz és némán eszünk. O. a kukához megy, kiveszi a sonka és a sajt üres zacskóját. Áll, néz, de nem szól. Az járhat a fejében, hogy ez nekem ma már nem jár. De nem szól. Leül a fotelba és onnan nézi a szendvicseimet...

Visszaszámolok. Ha ennek a képességnek eddig nem lettem volna birtokában, a héten, de különösen ezen az utolsó reggelen akkor is mester fokon elsajátítottam volna. Órák, percek, másodpercek. Múlnak, telnek, de valahogy lassított felvételnek tűnik minden.

Nyugodt vagyok. Mert egyetlen cél lebeg a szemem előtt: el innen, csak el. Még 1 óra 4 perc 3 másodperc...

Hivatalos dolgok elintézve, papírok aláírva. 57 perc 9 másodperc...

Telefon a buszról: 8.40-re legyek kint. Még 12 perc. Fogom a motyómat, kihordom az utcára. Búcsú O-tól és L-tól. Az útra se egy falat kenyeret, se egy kis flaska vizet nem kapok. Előre sejtettem, így  már tegnap tettem a szatyromba egy kis üveg vizet és egy kis zacsi mogyorót.

Busz pontosan érkezik. Megáll. P. a sofőr, akivel Knittlefeldbe is jártam.

- Csak az új ápolót hoztam, de nem velem jösz haza.
- (Jó vicc-gondolom.)

Közben megérkezik S. is a bécsi ügynökségtől.
Az új ápoló kiszáll. Bemutatkozunk. Már szállnék fel a buszra nagyon.

- Nem velem jösz haza -P.- és most be kell tanítanod az új áplolót, itt ez a szokás.
- Nem -én-.
- Ne hülyéskedj -P.- ennél az ügynökségnél tényleg így kell!
- Komolyan mindazt el kell mondanom, amit nekem is elmondtak, amikor ide kerültem? Hát rendben. (Németre váltva, hogy S. is értse, aki fülét-farkát behúzva áll mellettem.) A néni az ápolt, nehéz eset, teljesen demens. A férje is itt lakik, mindenben segíteni fog. Sok sikert, türelmet és kitartást! (S-hoz fordulva:) Rendben van így?
- Igen, igen -S.-.
S. és az új hölgy el.

- Szóval nem velem jösz haza -P.-.
- Volt már a szemed alatt kék folt mostanában -én-?
- Nem vicc, nem vagy rajta az utaslistán.
- A sípcsontod volt már rúgástól eltörve?
- Nem hiszed el?
- Nem.
- Idehozzam az utaslistát?
- Igen.

Nem vagyok rajta. Nem igazán érdekel, tudom, hogy be fogok szállni a buszba.

- Sms-ben elkértem F-től az indulás időpontját. Itt van, 9 óra -mutatom a telón-, ez te vagy.
- De hát én még nem haza megyek, ez volt az első hely, még öt embert kirakok, megyünk egészen fel a cseh határhoz is!
- Engem nem érdekel, csak induljunk már.
- Értsd meg, ezt így nem lehet. Várj!

Telefon a másik sofőrnek. Igen, az ő listáján vagyok, 11-re ér ide. Ekkor nem egészen 9.

- Nem hagylak itt az utcán az esőben -P-.

Még pár telefon. Csűrés-csavarás, kivirc-kavarc.

- Jó, elviszlek. De írj egy sms-t F-nek, hogy S-nál átadtad a munkát, velem jösz és minden hivatalos dolog elintézve.

Megteszem. Buszba be. Minden utas idegen, de kollegák vagyunk, 10 percig beszélgetünk. Ekkor érünk az első helyre. Megürül az anyósülés. Odaköltözöm. Becsukom a szemem. És alszom a határig...

Haladunk. Beszélgetünk. Bábolna. Meki. Pisi. Kézmosáskor megszólal a telefonom. P. az, a sofőr:

- Melyik is a csomagod? Át kell szállnod.

(Szóval még mindig nincs vége a kavarcnak - gondolom.)

Csomagpakolás, átszállás H-hez. Szerencsére itt is üres a jobb első ülés. Ő az a sofőr, aki egy hete kivitt. Indulás. Újabb busznyi új arc. Beszélgetünk. H-kel, aki ismeri a teljes sztorimat, még a stájert is, megbeszéljük a dolgot. Nekem nehéz, mert annyira fáradt vagyok, hogy már nem tudok fogalmazni, beszélni is alig, csak ásítozom, ásítozom, ásítozom.

Alagutak.

Fél 5: sweet home. Ragyogóan tiszta lakás. Tiszta vécé. Nem ragad az asztal, a konyhapult. Szagtalan a hűtő. Otthon. Saját fürdő. Boldogság.

Telefonok. M. átjön, bablevest hoz. Annyit, hogy holnapra is maradjon, hogy ne kelljen főznöm. Újabb telefonok. Lassan elmegy a hangom. Nincs erőm semmihez. Ágy. Még hallom a fülemben a bébifont, cikáznak a gondolatok, az élmények, az események. Egyre lassabban. Elalszom.





2 megjegyzés:

  1. Ezt a betanítós dolgot jól intézted nagyon! Jót nevettem! (Bár közben átéreztem, hogy milyen borzasztó lehetett, hogy majdnem nem szabadultál el!) Szép húzás volt! :) Az a jó munkásember meg mi keresett ott olyan korán?! Legalább felkiabálhatott volna előtte, hogy jöhet-e. Komolyan, ajtó néküli szoba, ezt hogy gondolták?! Még mindig azon puffogok magamban, milyen borzalmas körülmények közé közvetített ki az ügynökség. És már vitték is az utódodat! Még jó, hogy nem beszéltél vele sokat, lehet, ha egy kicsit többet mondasz, sikítva elmenekül. Azért megnéztem volna a fejét, amikor az ajtó nélküli szobájába belépve ott talál egy munkást, hogy kiskezitcsókolom...
    Puszi Fótról:
    Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon fáradt voltam, kimerült és picit ideges. Spontán helyzet volt, amiket még mindig nehezen kezelek, nem is tudom, hogy jött ez az egész, csak úgy jött. Azóta kaptam egy email-t az ügynökséges nőtől, amiben megerősítette, hogy helyesen jártam el.
      Amikor első nap egy meredek létrán kellett felmásznom az ajtó nélküli szobába, az első gondolatom az volt, hogy nem akarok rabszolga lenni. Amikor a munkás először feljött, akkor már tudtam, hogy én itt egy senki vagyok. A senki meg nem látszik, ugye...
      Szomorú, hogy a 21. században, Európában sok ezer ápoló nem a legjobb körülmények között dolgozik külföldön. (Az itthoni ápolók helyzetébe nem is gondolok bele.)

      Törlés