Esti, megjegyzéses

Nyolc hónapja már, hogy az agyam "külön életet" él. Dolgozik szó szerint éjjel és nappal, mint amikor a szélgépek vitorlái forognak a viharban, amiket csak úgy lehetne megállítani, ha kikapcsolnánk az orkánt. A Sertralin és a doktornőtől tanult technikák segítettek, hogy gyorsabban és gond(olat)talanabbul menjen az elalvás. Az elmúlt két hétben (Ausztriában) nagyon hamar elaludtam és nem csak hogy végigaludtam az éjszakát, hanem reggel 7.05-kor keltem ébresztőre. Hétfőn, amikor hazajöttem négy napja, szinte egy szemet sem pihentem éjjel. Azóta pedig megint kicsit nehezebb az elalvás és nagyon korán (3-4 óra tájban) fent vagyok, de 5-6-ig még ágyban maradok, bóbiskolva, félálomban nézegetem az órát húsz percenként és várom a reggelt. És közben persze dolgozik az agyam. És félek.

kép

Aki negyven évig úgy élt, hogy megpróbáljon megfelelni mások elvárásainak, annak nem fog sikerülni egyik napról a másikra magabiztos, öntudatos személyiséggé válnia. És nem fog menni, hogy varázsütésre elmúljanak a félelmei. Amik az elmúlt hónapok alatt csak szaporodtak. Próbáltam ezelőtt is szembe nézni önmagammal, de nem gondoltam volna, hogy egy pszichiáter ilyen mélységekig képes a lelkembe látni, pontosabban megláttatni magammal a legbensőbb önmagamat. Csupán azzal, hogy kérdez. 

Szerettem volna ma ágyban maradni. Hogy aztán ott maradjak holnap is. És azután is. El is bóbiskoltam és azt álmodtam, hogy a Hetedik című filmben én vagyok az a csontvázzá éheztetett valaki, akit a rendőrök megtalálnak egy légfrissítőkkel teleaggatott szobában. Hirtelen felnyitottam a szemem, felültem és hangosan azt mondtam: "Ezúttal nem, Timi!". Ahogy meghallottam a saját hangomat, valahogy egy pillanat alatt összekaptam magam és elmentem letusolni. Fürödni, amit mostanában nagyon rendszertelenül tettem a többi napi rutin dologgal együtt. Amikor tiszta és illatos voltam, nem zártam el rögtön a vizet, ahogy amúgy spórolósan szoktam, hanem hagytam, hogy zubogjon rám a jó forró víz. Nem azzal foglalkoztam, hány forinttal  lesz több a vízszámlám, hanem csak a pillanattal, a csodás érzéssel: mennyire nagyon szeretem, amikor a forró víz átmelegíti minden porcikámat. Bekrémeztem magam alaposan (télen, fűtési idényben extrém száraz a bőröm), amúgy ezt is hanyagolni szoktam. 

Ha az ember szembenéz a legnagyobb félelmeivel, ha meghoz és kimond egy (vagy több) döntést, az nagy bátorságra vall. És azt mondják, ezzel megmentheti a saját életét. Egyelőre semmit nem érzek a "megmentésből". Azt hiszem, ahhoz, hogy "megmentsem az életem", elsősorban időre van szükségem. Időre, ami nekem is pontosan annyi van, mint bárki másnak, valahogy mégis mintha kikerültem volna belőle. Sokszor csak karikás szemmel, fáradtan nézek ki a fejemből és legtöbbször azt sem tudom megsaccolni, délelőtt van-e vagy délután. Ahhoz, hogy időt nyerjek, ami gyógyíthatja a sebeimet, biztosan nem segít hozzá, ha csak úgy vagyok, ha hagyom, hogy elteljen felettem az idő. Ahhoz tervek kellenek, célok. Próbálkoztam eddig is azzal, hogy amikor sikerült kicsit összeszednem magam, elővettem egy füzetet és leírtam, mit, mikor, hogyan fogok csinálni a következő héten/hónapban, de ez mindig túl hosszú időnek tűnt és egy-két nap után feladtam. Ami megint csak ahhoz vezetett, hogy csalódtam magamban, mert "segget csináltam a számból" magam előtt.

(Roppant kellemetlenek ennél sokkal kisebb kaliberű dolgok is: amikor megpróbálok bejönni a lakásba, de nem találom a kulcscsomón a megfelelő kulcsot, ezerszer végigpróbálom az összeset, de egyik sem akar beleilleni a zárba, aztán elsírom magam és csak állok a zárt ajtó előtt a lépcsőházban és fogalmam nincs, hogy fogok bejutni. Vagy amikor autóvezetés közben elfelejtem, hogyan kell sebességet váltani vagy gondolkodnom kell, melyik a gáz pedál. Vagy amikor használok egy ajtót, ami véletlenül megnyikordul és ettől úgy megijedek, hogy majd' megáll a szívem, legalábbis olyasmi érzés, mintha egy csatatér tűzvonalának kellős közepére kerültem volna. Vagy hogy napokig írok egy blog bejegyzést, amire összejön, aztán másnap arra sincs energiám, hogy közzétegyem...)

Érdekes módon amíg a fejem "elvan" a gondolataimmal, addig a testem képes gyakorlatias dolgokra néha. Mint ma reggel, amikor megfürödtem végre. Viszont vissza kell szereznem az uralmat az elmém felett, ehhez pedig most kellenek tervek, de hosszabb távban képtelen vagyok gondolkodni, így csak felírtam egy lapra, mik azok a dolgok, amiket mindenképpen meg kell csinálnom, de nem egyszerre. Különösebb fejtörés nélkül kiválasztottam egyet a listáról, a fülem mögé tűrtem a hajamat, elkészítettem egy ecetes-mosogatószeres vizet, fogtam egy rakat papírt, a spray-t és a terasznál elkezdtem ablakot pucolni. Ha már ott voltam, a teraszt is kitakarítottam. Felporszívóztam. Most nemcsak ott, ahol a papok táncolnak, hanem alaposan. Ahogy haladtam a lakás belseje felé, elpakoltam és kidobtam minden fölösleges dolgot. Így haladtam végig a három szobán, a fürdőn, a folyosón a konyháig. Hihetetlenül elfáradtam. Pedig az ablakokon kívül gyakorlatilag semmi nem volt koszos, de ha az ember mindent alaposan megcsinál, összeszedi a bútor mögötti porcicákat is és az utolsó fecniig minden fölösleges dolgot kidob/elpakol, mindent áttöröl, az nem kis meló.

A délután végére úgy illatozott a lakás és olyan tiszta volt, mint egy fertőtlenített laboratórium. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem magamra, hogy mindezt megcsináltam, hogy végre csináltam valami értelmeset, és persze jó érzés volt így végignézni az albérleten, mégis csak annyi motoszkált a fejemben: képtelenség, hogy ez lenne az életem, hogy néha képes legyek annyira összekapni magam, hogy kitakarítsak.

(...)