Megjegyzéses: fogrémes tubus...

Ezelőtt is mindig "sokat gondolkodó" típus voltam, de amit fél éve művelek, az már túl megy minden határon. Persze minden okkal történik, és ma hirtelen a sok gondolkodás közben (önálló életet él az agyam, ha akarom, ha nem, száguldoznak benne a gondolatok) egy nagyon apró dolog leülepedett. A fogkrémes tubus.

Sok emberrel vagyok kapcsolatban. A való életben kevesebbel, a neten, a blog kapcsán rengeteggel. Szó szerint nap mint nap kapok üzeneteket, amikben sokan leírják, mi történt/történik velük. Olyan emberi sorsok tárulnak fel előttem, hogy sokszor csak tátom a számat, mert teljesen olyan, mintha valamiféle mozit néznék: néha humoros, de sokszor szomorú, könnyeket a szemembe csaló, néha kegyetlen vagy horrorisztikus.

Fél éve úgy éreztem: én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Csalódtam, megcsaltak, hazudtak... Azt hittem, belehalok. Amikor már elviselhetetlenné vált a helyzet, segítséget kértem: pszichológust kerestem és találtam. És ekkor kezdődött az igazi pokoljárás. Kiderültek rólam olyan dolgok, amiknek egy részét sejtettem, másik része pedig a padló alá döngölt. Még december elején is úgy éreztem: megbolondulok, ez nem élet, semmi értelme semminek, így maradok: hülyén, bután, társfüggőn, értéktelenül, semmitérően, élő halottan.

A napjaim hosszú hónapokig nem szóltak másról, mint hogy fetrengtem a saját lelki mocsaramban. Elátkozott, személyiség nélküli senkinek éreztem magam. Reggelente az első gondolatom az volt: Miért? Miért történt mindez? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem tudom kimondani, hogy végleg vége? (...) A nap további része azzal telt, hogy próbáltam életben maradni, viszonylag normálisnak tűnni, bár otthon leginkább ültem a lakásban és néztem ki a fejemből, Ausztriában pedig próbáltam rendesen elvégezni a munkám, miközben csak testben voltam jelen. És minden nap eljött az este, és minden áldott nap jött a rettegés: le kell feküdni, aludni kell, de az nekem nem megy. Hiszen ha leteszem a fejem, jönnek a képek: ő és a másik(ak), velem miért nem?, miért nem vagyok képes kikapcsolni az agyam?, nekem semmi nem sikerül, aludni kell, hulla fáradt vagyok, akkor miért nem tudok elaludni?, másnak miért lehetett normális családja?, hogy fogom felépíteni a személyiségemet segítség nélkül?, az alvás fontos- aludj!, bolond vagyok, értéktelen... Sokszor hajnalig csak sírtam és forgolódtam, és mindegy, ezután hány órát aludtam, olyan fáradtan ébredtem, mint akin átment Steiermark összes úthengere.  Aztán újra a reggeli, ébredés utáni gondolatok...

kép

Ma az ebédhez készítettem a salátát. Éppen a hagymát aprítottam, amikor eszembe jutott a fogkrémes tubus. Már a múltkori ausztriai két hetem alatt szinte elfogyott a fogkrémem. De érdekes módon azóta is tudok belőle kinyomni. Az emberek/életek/sorsok, amiket magam körül látok, elgondolkodtatóak. Mert hogy nagyon különbözőek, de egy valami kristály tisztán látszik: vannak nálam sokkal bolondabbak, sokkal szerencsétlenebbek, sokkal betegebbek. Akik magukról azt hiszik, minden rendben, de akikről külső szemlélőként azonnal látszik: óriási problémáik vannak. Én tisztában vagyok az abnormalitásommal, tudom, hogy sok dologban nem megfelelően gondolkodom, hogy vannak helytelen hozott mintáim, hogy eddig sok mindenben hibáztam és ezután máshogy kell cselekednem. Látom körülöttem a sorsokat, és én nem szeretnék az lenni, aki "beleragad", aki feladja, aki tovább tocsog a saját mocsarában. A hagyma aprítás közben rájöttem, hogy igenis hinnem kell. Hinnem kell magamban, abban, hogy mindent megoldok, hogy nem csak ennyi volt az életem. Hogy lehet, lesz jobb is, hogy nem minden csak mocsár. Magam vagyok a fogkrémes tubus, amiről eddig azt hittem, teljesen üres. De nem az. Mindig kell, sőt fogok lehetőséget találni arra, hogy kinyerjek belőle még egy kis fogkrémet. Ha kell, csavarom, ha kell, tekerem, ha kell, félbe vágom, mert van abban még (azta!) paszta.

kép