Péntek (Mo. 14/5.)

Tervezős-masszázsos-szaladgálós-főzős délelőtt után temető (ahol nagyon szép az ősz), ez-az.

(Itthon iszonyatosan gyorsan robog az idő...)

A kávéház teszteléseket befejeztem, változtattam hétfőtől a kávézási szokásaimon. Kávé reggel van, az eddig szokásos adag fele. Ezt kortyolgatom, ameddig tart, aztán nincs kávé. Se hagyományos, se koffeinmentes. Ha nagy ritkán kapok egy délutáni kávé meghívást, egyelőre elfogadom, hiszen egyelőre nem szeretnék anti-kofista lenni, de idővel ez is megtörténhet.

Ha eddig is simán néztem, ahogy valaki egy cukrászdában sütizik mellettem (én ilyenkor egy kávét szoktam inni), hát ezután simán kávé nélkül is el fogom nézni, ahogy valaki csemegézik. Max iszom egy vizet.

R: piskóta
E: saláta, párolt gomba, kolbász
V: mogyoró.

A mogyoróról, és amiért abbahagyom a mogyizást, itt írtam.

Lelkileg irtózatosan rosszul érzem magam. Ha találkoznál velem, talán észre sem vennéd: nagyon ügyesen megtanultam elrejteni az érzelmeimet, az utóbbi időben -mint rájöttem- tudatosan voltam ebben a "nihil" állapotban, mint védőfunkció kapcsoltam be az agyamban ezt a programot. Nem nem tudtam, hanem nem akartam gondolni, gondolkodni, tenni, megtenni, mondani, kimondani. Magamnak se. Tipikus struccként a homokba dugtam a fejem, és csak néhány kósza gondolat fájt így, nem minden, nem az egész.

A mogyi nassolgatás csak egy aprócska és szinte veszélytelen dolog, ami a strucc politika mellé társult. Már kint Ausztriában zsibbadtam, a térdeim azóta már rendben vannak, de az egész bal arcom, a fülem, a bal orrlyukam és a tarkóm is zsibbad. És ma is tapasztaltam, hogy ha nem mondom ki, amit gondolok, ami bánt, akkor ez a zsibogás rendesen felerősödik. Most már vagyok olyan mélyen, hogy elhatározzam: kiveszem a fejem a homokból és -ha már egyszer kértem és kaptam segítséget- a gödörbe dobott mentő kötél segítségével kimászok ebből az állapotból.

A doktornő következő mondata jár napok óta a fejemben: Ugye tudja, hogy nem úszhatja meg azt a fájdalmat, ami a változással, változtatással jár?

Igen. Tudom.

Teljesen idegennek érzem magam. Mintha az az ember, aki eddig lettem volna, nem is ebben a testben élt volna, nem is ezzel az elmével. A pszichoüléseken sok olyan dolgot hallottam magamról, amit eddig én is tudtam, de sok olyat is, amitől döbbent arccal csak tátottam a számat és legszívesebben felugrottam volna és azt kiabáltam volna, hogy ez nem igaz! Aztán persze nagyon gyorsan átláttam, hogy én eddig sok dologban egy teljesen másfajta szemüvegben szemléltem a saját világomat.

Kegyetlenül nehéz szembesülni azzal, hogy eddig imádtam ezt a szemüveget, megbíztam abban, hogy jól látok vele, hogy a valóságot látom, pontosan, kristály tisztán, aztán hirtelen virtuálisan kapok egy-két pofont, lerepül a szemüveg és ripityára törik. Szemüveg nélkül pedig, ha belenézek a tükörbe, ráadásul mostanában gyakran könnytől ázott szemmel, egyszerűen fogalmam sincs, ki az a nő, aki ott áll, sírástól bevörösödött szemekkel, szétrobbanó fejjel, zavartan, szinte kilátástalanul. Szinte az egész világom kártyavárként összeomlott, nem igaz, ami eddig igaz volt (vagyis annak tűnt), nem az vagyok, akinek gondoltam magam, az élet nem úgy és nem arról szól, ahogy én azt elképzeltem.

A doktornő nagyon kedves, türelmes, de kegyetlenül tisztán a vesémbe lát és nagyon határozott, célzott, sokszor költői kérdéseket tesz fel, amikből tudom, mit kell tennem. Sőt azt is megmondta: készüljek fel, mert ez még egy istenes állapot, amiben most vagyok. Ahogy haladunk, lesz ez ennél még sokkal fájóbb, sokkal elviselhetetlenebb is, de ebben ő majd fog tudni segíteni. Viszont az oda vezető utat nekem, egyedül kell megtennem. És -ha összeszedem a még megmaradt józan eszemet, a bátorságomat, mindazokat a jó tulajdonságaimat, amiket nagyon nehéz önmagamban felfedeznem- mivel nincs más járható út, össze tudom érinteni a piros cipellőmet, és elindulhatok a sárga úton.

És eljuthatok Ózhoz, hogy aztán hazataláljak.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha