Tegnap éjjel beszédem volt ezzel a kicsi lánnyal. Ott kucorgott egy hatalmas, üres, hideg épület kellős közepén, egyetlen szál fehér kis ruha volt rajta. Ott kuporgott, abban a tökéletes guggoló pózban, amire sokszor csak a gyerekek képesek, teli talppal a talajon támaszkodva;, szöszke fejét a térdére hajtva, a két karjával szoros gubóba kötve magát a nyirkos, majdnem teljesen fénytelen helyen. Nem sírt, de nagyon szomorú volt. Végtelenül bánatos. Egy ideig csak figyeltem, aztán halkan beszélni kezdtem hozzá. Meg sem mozdult, de tudtam, hogy figyel. Csak ketten voltunk, a mini lányka és én. Sokat beszéltem hozzá. Elmondtam, amit láttam és elmondtam, amit érzek. Hogy milyen szép, milyen fantasztikus kis lény és hogy nagyon szeretem. Szeretem úgy, ahogy van. Majd lassan odamentem hozzá, átöleltem. Így maradtunk nagyon, nagyon sokáig. Hajnali kettő körül járhatott, amikor elszenderedtem ebben az ölelésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése