Ez a kis hupikék boszitörp ott szunnyadt abban a lányban már 2007-ben is, amikor ott állt szomorúan, igyekezvén mindenét ruhával, kezével eltakarva valamivel keskenyebbnek látszani.
Nagyon jól emlékszem arra az érzésre. Sosem felejtem el, hogy 25 kilóval zsírosabban mennyire kívántam, hogy bár láthatatlan lennék, bárcsak soha, senki ne venne észre. Legszívesebben szó szerint a föld alá bújtam volna. Szégyelltem az alakomat, szégyelltem a rengő úszógumikat, a mindig feszülő és kényelmetlen ruháimat. Utáltam kilépni az utcára, gyűlöltem tükörbe nézni. És hogy csökkentsem a bánatomat: ettem.
Hupikék boszitörpként bátran megyek az utcára, örülök, ha ismerősökkel találkozom. Már mosolyogva meg tudom köszönni, ha azt mondják, jól nézek ki.
Senki nem kényszerített arra, hogy változtassak. A saját igényem volt és maradt a mai napig. Ha csak ezt a két képet nézem, nem kérdés, hogy megéri-e. Ha azt is hozzáteszem, hogy a külső változással együtt jár a belső alakulás is, és azt mondom: ezerszer jobban érzem magam a bőrömben nagyon máshogy gondolkodva, akkor roppant szolidan fogalmaztam. Megteremtettem magamnak egy más minőségű életet. És ahogy a külső, úgy a belső alakulás is egy folyamat. Egyiknek sincs vége. Folytatom. Csodálatos dolog ez. Megerősít, fejleszt, tudatosít, tanít, nevel. BÁRKI képes rá. A trükk csupán annyi, hogy el kell hinni: a lehetetlen nem létezik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése