Pár éve majdnem kereken 1 évig munkanélküli voltam. Az elején bizakodva, maximálisan pozitív hozzáállással, lelkesen küldözgettem az önéletrajzomat minden, a két diplomámnak megfelelő helyre. Pár hónap után kissé belefáradva a választalanságba és a munkaügyre rohangálásba már mindenféle állásra jelentkeztem. Fél év után már szerencsétlennek és értéktelennek éreztem magam, a napjaim internet böngészéssel teltek az állásportálokon, borítékolgatás volt az ebéd és postára adás a vacsora. 8-9 hónap elteltével már minden étkezés helyett csak állásportál volt és önéletrajz. Azért váltogattam őket, hogy ne legyen olyan egyhangú. És bizony nem sokat segített a folyamatos és egyre erősödő megjegyzésáradat sem arról, hogy aki akar, az 1-2 hónap alatt simán talál munkát, és hogy én biztosan nem is akarok dolgozni, blabla... Teljesen ugyan nem adtam fel a dolgot, csak belefáradtam, megcsömörlöttem, kezdtem átfordulni nagyon kételkedőbe, lehangoltba, feladásközelibe. Hiszen 92 helyre küldtem el a jelentkezésemet, ebből összesen 4 visszajelzés érkezett (persze köszönjük, de... kezdetű). És akkor, majdnem kereken 1 év elteltével hívtak telefonon, állás, a szakmámban... Naná, hogy elfogadtam!
A sztorit azért írtam le, mert ez egy hosszú és jó példa az életemben a kitartásra. Az önfegyelem gyakorlására. Arra, hogy ha van egy célom, azért minden egyes nap tennem kell. Akkor is, ha kegyetlenek a külső körülmények. Akkor is, ha negatív a környezet. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha éhes vagyok, akkor is, ha nem megy, akkor is, ha az egész világ ellenem van. Akkor is, ha a körülöttem lévők mind azt mondják, hogy nem jól csinálom és úgysem fog sikerülni. Akkor is, ha folyamatosan fejmosást kapok, mert szerintük ez ökörség. És a kitartó munka meghozza a gyümölcsét.
Ezt alkalmazni lehet az élet bármely területére. Lásd most az edzés- és étkezési programom. Kemények a dupla edzések, a végére legtöbbször szó szerint nem tudok felkelni a földről és úgy vánszorgok oda a vizemhez, mert beleadok mindent, amire képes vagyok. Az étkezést betartani még keményebb. Nem pocakbarát (nekem), hiányzik az esti CH, a saláta szótól magától lassan hányingert kapok... Sorolhatnék még kifogásokat, hogy esetleg miért tudnám abbahagyni ezt az egész így kajálást, de nem teszem, mert tudom, hogy végigcsinálom. És látom, hogy van értelme!
Mai fejbeli szokásnapló: 
Így a mérés 5 napja alatt nincs egyetlen x sem. És még csak az időmet sem rabolja. Sőt: egyre inkább jó nézni az eredménytáblázatomat! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése