Kedd

Vagyis szombat. Érzésre. Vagy valami. Március 15., ünnep, azaz itthon lehettem.

Szinte sosem eszek reggelire lekváros cuccot. Ma volt itthon kalács, hát megvajaztam-lekvároztam, egy "kapucsínóval" isteni volt. Lefotóztam, küldtem a húgomnak, milyen csecse reggelim volt.

Erre ő küldi a reggelije fotóját: lekváros kenyér. :)

Érdekes- gondoltam. Írtam anyunak, képzelje el, mennyire hasonlítanak a lányai, ugyanazt reggeliztük. Anyu válaszol: ő is lekváros kenyeret evett! 😁

Tevékeny délelőtt volt. Csupa olyan apróság, aminek semmi látszata, de előbb-utóbb meg kell csinálni. Többek között főztem is. Zöldség krémlevest és zöldbab főzeléket tükörtojással. Ma már ezt is ebédeltem.

Nem étkezem ideálisan, eleve azért, mert még mindig nincs rágás (holnap kell visszamennem a fogorvoshoz). És néha eszek egy kis csokit vagy cukrosat, mint a mai lekvár is. És a kávéban volt egy csöpp tej. Az alapelvek viszont nem változtak, és a még hátralévő 2 kiló "ledolgozása" felé vezető irány is jó. (Élni szeretnék, nem fogyózni. No meg beleférni a farmerembe. Ezért kell egy kis kompromisszum.)

Csak este tudtam menni sétálni. "Csodát" láttam.

Az első gondolatom, amikor megláttam a széket a fán olyan 2 méter magasban: ez pont olyan, mint amilyen hülye a világ. Aztán nem gondolkodtam, sétáltam tovább. Így is túl sokat gondolkodom.

A reggel összeírt 2 írólapnyi tennivalóból majdnem a felét kipipáltam ma. Amikor összeírtam, majdnem sírva fakadtam. Mert nem fér bele egy napba, tudtam. És ugye minden nap jön hozzá új is...

Holnap munka. Egyrészt, mert nemesít. Másrészt: macht frei...