2017. április 26., szerda

Ausztria 14/12-13. kedd, szerda: naponta, többször

Kedd

A. éjjel megint nem, de reggel elég sokáig aludt, így volt időm torna és miegymás mellett lassan két hét óta először olvasnom kicsit a neten. Hihetetlen, milyen dolgokat találtam, például a ketogén étrend témakörében. Én se vagyok guru, no de amiket mások írtak! Komolyan mondom, csak azokat sajnálom, akiket érdekel a téma, de még újak benne, és kapásból ilyen totál fals infókkal találkoznak. Pl.: egyél sok rizst. De mindegy. Nem fontos.

A. ma iszonyatosan hisztis volt. Mint egy SS tiszt, ordította az -értelmetlennél értelmetlenebb- utasításokat. Volt egy olyan gond, amiben kikértem a lánya véleményét. Okos tanácsot kaptam: ne húzzam fel magam ezen -se-, mert egyáltalán nem fontos. És igaza van. Nem fontos.

Jött a fodrász. Szólt, amikor kávét kért, majd:
- Visszamehetsz a szobába, majd szólítalak...
Nem fontos.

Délután:


Rá egy órára:





Szerda

Nem tudom, mennyicskét aludtam, nem tudom, hány részletben. Egy demens az demens, Leírni nem tudom pontosan, akinek volt köze ilyen beteghez, az tudja, hogy hihetetlen és lehetetlen állapot.

Tegnap este fizikailag jól voltam, csak iszonyatosan fáradt és álmos, lassan második hete katasztrófák itt az éjszakák, és hozzáteszem: a nappalok is. Az idegeim? Már szót se találok arra, mennyire nincsenek. Pedig nagyon sokat tanultam itt, nagyon sokat változtattam a mentalitásomon, a demenciához valló hozzáállásomon. Mégis, mivel más ezt -elmondása szerint- bírja, néha úgy érzem, valamit én nem csinálok jól. Talán be kéne jönnöm a szobába, becsukni az ajtót, bekapcsolni a rádiót és hagyni, hogy a beteg tomboljon. Nem ott ülni, nyugtatgatni, segíteni.

Napi szinten (!) többször (!) átgondolom ezt az egészet. Amikor ide kerültem (jesszus, fél éve), már az első, a legelső nap azt mondtam: én ide nem jövök vissza többet. Kértem is másik helyet (azóta is teszem, folyamatosan), azóta sincs. Naponta (!) többször (!) eldöntöm, hogy tényleg nem jövök vissza többet, örülök, ha a két hetet végig kibírom ép ésszel. Aztán leülök, naponta (!) többször átszámolom az anyagi lehetőségeimet. És átsuhan a fejemen, mennyire hatalmas baromság volt, hogy semmit nem spóroltam az előző három év kinti fizetéseiből. Majd jön a gondolat, hogy ott az életbiztosítás, ami azért havonta nem kis összeg, és ez kicsit megnyugtat. Majd megszólal a kisördög: ha idén havi szinten annak a biztosításos összegnek a négyszeresét (!) félre tudod tenni, akkor miért nem tetted meg előbb is? Ez igaz, hülye voltam, de a múlt elmúlt, ezen már nem tudok változtatni.

Semmi más bevételem nincs, mint amit itt keresek. Ebből kell finanszíroznom az otthoni két heteket és a havi, azaz négy hetes albérletet, mert bár két hétig nem vagyok otthon, a fűtésszámla, a közös költség, az albérleti díj egész havi. És bizony a fűtés szó szerint egy vagyonba kerül így, hogy nem lehet rajta állítani, megy, ha otthon vagyok, ha nem. Legalább a virágok nem fáznak...

Szóval számolok, karcsúsítok. Ha nem jövök vissza, három hónapig maradhatok otthon anyagi biztonságban, akkor viszont nullára futok. És sajnos nincs garancia arra, hogy lesz közben/addig/utána új munka. Úgyhogy nem tudom, mitévő legyek, de ez a helyzet itt így ijesztő.

(Még mindig részletekben írom a kinti bejegyzéseket. Egy mondat, kettő, amennyire idő-energia engedi. Ez is kusza lesz így, de hát ez van...)

Délben itt volt G., az ügynököm sok mindenről beszéltünk. Otthon még átgondolom a dolgokat, aztán döntök.

A vicc ebben az egészben az, hogy az én életemben nem ez a helyzet a probléma. Hanem egy probléma miatt kerültem -és kerülök újra és újra- ilyen nehéz és kacifántos helyzetekbe. Tök őszintén: talán olyan ez nekem, mint egy drog, ami egy időre elfedi, elfeledteti a valóságot...



Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése