"Kiskorunktól kezdve szoktatnak minket ahhoz, hogy az embereket el kell fogadnunk. Hogy közösségben kell élnünk, mégpedig abban a közösségben, ahová tartozunk. Abban az oviban, ahová járnunk kell. Abban az osztályban, ahová az élet osztott minket.
Aztán szépen elkezdünk izegni-mozogni, s keressük a helyünket a nagyvilágban. Barátok hullanak el, szerelmek csapnak be és családtagok tűnnek el mellőlünk. Észrevesszük, hogy valami nem jó.
S hirtelen kiderül, hogy nem magunkat kell az emberekhez igazítani, hanem az embereket hozzánk. Nem azt kell kérdezni magadtól egy társaságban, hogy "szimpatikus vagyok nekik?", hanem hogy "szimpatikusak ők nekem?"...
Ez nem önzőség. Ez önmagad tisztelete."
Aztán szépen elkezdünk izegni-mozogni, s keressük a helyünket a nagyvilágban. Barátok hullanak el, szerelmek csapnak be és családtagok tűnnek el mellőlünk. Észrevesszük, hogy valami nem jó.
S hirtelen kiderül, hogy nem magunkat kell az emberekhez igazítani, hanem az embereket hozzánk. Nem azt kell kérdezni magadtól egy társaságban, hogy "szimpatikus vagyok nekik?", hanem hogy "szimpatikusak ők nekem?"...
Ez nem önzőség. Ez önmagad tisztelete."
Meskó Katalintól
Megütött...Reggel óta hasonló gondolatok közt etetem az állataimat, végzem a napi kötelezőt, tervezem a jövőt.
VálaszTörlés