2014. július 12., szombat

Péntek este, szombat

..............................................................................................................
" Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszerűen csak végigüljük. " 
(Franz A. Koch)
...............................................................................................................

Szent Iván éje óta tartózkodtam a pokol bugyrának legmélyén. Az első két hétben szétmardosott a fájdalom, a kérdések, a miértek. Zombiként teltek a mindennapjaim, kisírt, feldagadt szemmel dolgoztam, nem érzékeltem az időt, nem igazán ettem, nem aludtam. Olyan gyenge voltam, hogy ültömben szédültem. Képtelen voltam a legegyszerűbb dologra is koncentrálni. És csak fájt, égetett, cincált.

A csütörtöki volt az az éjjel, amikor összeadódtak az elmúlt három hét eseményei és a saját napi történések megkoronázták azt. Amikor rájöttem, hogy a pokol bugyrának legmélye egy olyan hely, ami folyamatosan tágul, mindig csak lefelé, lefelé, lefelé...

Pénteken délelőtt rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem, mint azt valaha hittem volna. Délután beszéltünk, aztán megöleltük egymást, hosszan, nagyon hosszan. Csak szorítottam, öleltem magamhoz és folytak a könnyeim. Érezni akartam a bőre melegét, akkor is, ha fájt; az illatát, amibe már magába szerelmes voltam; oda akartam fúrni a fejem a vállába, ahova jin-jangként tökéletesen beleillik; érezni akartam a szíve dobogását; érezni azt az ölelést, amit a Jóisten csak és kizárólag nekünk, kettőnknek teremtett. Semmi másra nem vágytam, csak így maradni, ebben a szoros ölelésben, amíg csak világ a világ, soha el nem eresztve, mindörökké, biztonságban.

Elutaztam este anyuékhoz. Éjjel pedig sms-ek, telefonok... Éreztem, hogy a pokol mélye még lejjebb eresztett, aztán zokogni kezdtem, és abba sem bírtam hagyni órákig. Kora hajnal volt már, amikor nagy nehezen elvánszorogtam az ágyig, de elaludni még ott is csak további órák múlva tudtam.

A péntek reggel kisírt, dagadt szemekkel, embertelenül kimerülten ért. Arra ébredtem, hogy a húgom kislánya a szomszéd szobában játszik a dédivel. És arra, hogy a mellkasomat egy több mázsás valami nyomja. Hogy nem bírok, nem akarok felkelni, soha többé. De hát ott volt P., M., a nagymamám, anyu, nem tehettem meg, hogy magamba fordulok. Nem tudtam megtenni, mert nagyon szeretem őket és nem akartam nekik csalódást, fájdalmat okozni. Remegő kézzel megfogtam hát lelkem eldugott kiskanalát és összekapartam a maradék atomjaimat.

Egész nap nem ment a koncentrálás, nem bírtam figyelni, ott lenni, egyszerűen megszűntem létezni, a külvilág és önmagam számára is. Fájt minden mozdulat, égetett minden lélegzetvétel, kín volt minden kimondott szó. Az atomjaim már egyesével hömpölyögtek szétszórva az univerzumban. 

Kétszer hívott. A második híváskor már pakoltunk be a kocsiba, a húgom gyerekeit vitte vissza anyu Pestre, én vittem őket kocsival Szekszárdig. Egyetlen ép gondolat volt csak a fejemben: el kell vezetnem legalább Szekszárdig, épségben kell odaérniük. Mintha csak a lelkem vetült volna ki az égboltra: ömlött az eső. Hideg volt, és csak esett, csak szakadt. A pályaudvaron elbúcsúztam a kis családtól, aztán visszamentem az autóhoz. És csak zokogtam, álltam ott a szakadó esőben és képtelen voltam megmozdulni. Sokáig. Nagyon sokáig. Majd ázott verébként beültem és elindultam. Amikor kiértem a városból, egyre jobban ömlött az eső. És egyre jobban folytak a könnyeim, egyre inkább fojtogatott a zokogás, egyre többször jutott eszembe, hogy ha nagy sebességgel nekihajtok valaminek, akkor egy pillanat alatt véget érhet ez a rémálom... De lassan mentem, mert nem volt erő a lábamban, hogy nyomjam a gázpedált, fizikai képtelenség volt fognom és tartanom a kormányt, az eső és a könnyeim miatt pedig egyszerűen nem láttam. Se az utat, se a múltat, se a jelent, se a jövőt. A vasúti átjáró után hirtelen elszállt a maradék lélekjelenlétem is. Kifogyott belőlem minden maradék energia, üvöltve pirosan villogott a jelzés, kileheltem a lelkem, nem bírtam tovább. Megálltam, kiszálltam a kocsiból és elkapott egy olyan sírógörcs, amilyen már nagyon régen nem. Álltam csurom vizesen az ötvenhatos út szélén, megsemmisülten, és keservesen zokogtam. Aztán felnéztem az égre, a szürke, elsimult, csapjukat megeresztett esőfelhőkre és ordítani kezdtem. Túlordítottam az autók és a felhőszakadás zaját, a hangom átért a Tejúton, betöltötte az egész világmindenséget. Addig ordítottam, amíg az utolsó levegő molekula is kifogyott belőlem, amíg már minden annyira fájt, hogy végül nem éreztem semmit. Addig üvöltöttem, amíg a keserves zokogás sírássá módosult. Visszaültem az autóba, letöröltem a könnyeket és éreztem, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtam, hogy rengeteg döntést meg kell hoznom, méghozzá azt azonnal, hogy ha reggel felkelek, nem fogok tovább ebben az érzelmi állapotban tengődni, mert ebbe így tényleg belehalok.

Hosszú volt az este, hosszú az éjszaka és a hajnal, de megszületett néhány döntés. Fontosak. 

A reggel fáradtan, de sokkal nyugodtabban ért. A szívem még mindig nem hajlandó normál tempóban dolgozni és a helyén maradni, de a lelkem valamivel szelídebb és a tudatom egy fokkal már tisztább. Nem érdekel a múlt, csakis a jóra, a szépre szeretnék emlékezni, csak a jelenre figyelek. Egyelőre ennyire vagyok képes. És picit tudok már a közeljövőre is koncentrálni. Sikerült kibillennem abból a bugyor mélyi állapotból, és ez most nagyon-nagyon fontos.

  • Évek óta tervezem, hogy megszabadulok a kacatoktól, a mindig csak megőrzött dolgoktól,  a soha nem hordott ruhadaraboktól. Reggeli után nekiláttam, és mindent kipakoltam. Felkupacoltam, amikre nincs már szükségem, és elhatároztam, hogy "garázsvásár" keretében eladom. Fillérekért. Csak a helyet foglalja.
  • Nagyon gyenge vagyok, bár az utóbbi héten legalább már nem fogytam, így aztán, ha egészséges akarok maradni, enni kell. Ha pedig akarom azokat az izmokat, mozogni, edzeni kell. Így -nem voltam ugyan éhes- tudatosan megreggeliztem. Aztán a  pakolás közben, lazításként elővettem egy papírlapot és felskicceltem egy heti étrendet. Megírtam a bevásárló listát és beautóztam a városba. Amióta itthon vagyok, még nem jártam boltban, a hűtőszekrényt szinte nem is használtam. Most is elég volt egy normál szatyor, de legalább már nem üres a hűtő, és legalább már tudok figyelni arra, hogy ha éhes vagyok, ennem kell. Az edzésterv váza is megszületett, igaz, csak a fejemben. A mai penzum egy óra séta. Estére tervezem.
  • Pár napja megfogadtam, hogy nyitni fogok: többet találkozom az ismerőseimmel, barátokkal. Viszont arra nem számítottam, hogy hirtelen ilyen sok meghívást kapok. Egy hétig vagyok még itthon, de vár Budapest, Balatonboglár, Hőgyész, Zsombó, Bár (...), hozzám is bejelentkeztek; egyszerűen bele sem fér minden az egy hétbe. Na azért jövök én még haza :-)
Tegnap, felső rész, feketében (egész jól sikerült kényszermosollyal):


Ma, alsó rész, fehérben (a fejemet levágtam, iszonyatosan nézek ki...):


Igen, magas sarkúban. Pakolás közben nagyon jól lehet gyakorolni a járást benne.


R: rántotta (3 tojás, 2 szelet sonka), paradicsom (csak 3 szeletet tudtam megenni).


E: marék kesu, mandula.

V: tonhal saláta, rumos csoki.

 




A fényképezőgépemet kölcsön adtam a húgoméknak, hétfőn mennek nyaralni pár napra. Így a telefonommal fotózok. Mivel ezt is most gyakorlom, biztosan lesznek nem túl jól sikerült képek. Majd ebbe is belejövök.

6 megjegyzés:

  1. Fejbe kólintott ez a bejegyzésed, Timi, bár "évezredek óta" nem beszéltünk, találkoztunk.
    Bármilyen furcsa is most ezt olvasnod tőlem, de lélekben veled vagyok. Átéltem, tudom, milyen.
    Vigyázz magadra! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Iza, hát te is? Rengetegen (!) mesélték el nekem mostanában, hogy velük is ilyen/hasonló történt. :(
      És köszönöm! :-) Pussz!

      Törlés
  2. Mely godorbol is latni a csillagokat! <3

    VálaszTörlés
  3. Megdöbbentő amit írsz! :-( A kérdés nem az, hogy te mennyire szereted, hanem az, hogy ő mennyire szeret téged.... bár ha képes volt arra, hogy így megalázzon akkor azt hiszem a válasz is megvan.
    Jó hozzá bújni... de vajon tudnál-e azzal a tudattal együtt élni, hogy másnak is ugyanolyan jó érzés volt hozzá bújni és ölelni őt.... Drukkolok, hogy mielőbb meg tudd hozni a helyes döntést!

    VálaszTörlés