Aztán ma délután bepróbálkoztam egy kis tejes tejszínhabbal. Nem kellett volna. Zivatar lett az emésztőrendszerem teljes hosszában, és azóta eltelt már pár óra, de tökéletesen még mindig nem vagyok. . . Tanulság: ami nem megy, azt egyáltalán nem kell erőltetni . . .
Fél 5 körül indultunk el haza. A déli égbolton vastag, sötét felhők gyülekeztek, és hallatszott már a dörgés a távolból. "Az autóban biztonságban vagyunk, nem ázunk meg"- suhant át egy mosoly-gondolat az agyamon. Csak arra nem gondoltam, ami akkor jött, mikor kiértünk a faluból.
Kidőlt fa, eltűnt sávok, az úton keresztbe hömpölygő sárga sártenger, és hogy még érdekesebb legyen a helyzet, mindez vegyítve a dombi útról lemosott kő, tégla és egyéb törmelékkel. A kis kocsim megszeppent, de én még inkább. Úgy szorítottam mindkét kezemmel a kormányt, mintha az életem múlna rajta, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy a tőlem telhető legügyesebben és biztonságban tudjam vezetni az autót. Azért sikerült felevickélni a dombtetőre, ott már csak a hatalmas vízréteget kellett legyűrni, és néhány útszéli (főleg kavicslehordásos) kisebb akadályt.
Mire hazaértem, száraz volt az út, és a távolban kirajzolódott egy meseszép szivárvány. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése