Azt mondták: hinnem kell önmagamban.
Tűzzek ki célt.
Merjek nagyot álmodni.
El kell hinnem, hogy minden (a "rossz is") értem történik.
Engedjem el, "adjam fel".
Bízzam rá magam az Univerzumra.
És akkor egyszer csak itt terem, amit terveztem, amiről álmodtam.
Mindennek a "hogyan"-ját nem kell tudnom, csak elképzelnem, amit szeretnék.
Igent kell mondanom. Igent a változásra, a változtatásra, arra, hogy éljek a lehetőségekkel, hogy éljek a szabad választással, a szabadsággal. Mert ha megengedem ezt magamnak, akkor megkapom. Hiszen megérdemlem.
Már kezdtem hinni önmagamban.
Volt rengeteg cél.
Álmodtam nagyokat.
Bármilyen nehéz helyzetbe kerültem, két dolog járt a fejemben: elmúlik. És hogy mindez valami okból kifolyólag történik.
Aztán elengedtem: elfogadtam és nem foglalkoztam vele túl sokat.
Rengeteg dologban változtam és változtattam. Tudtam, hogy sok dologban sok lehetőségem van.
Mindig szerettem a repülőket, mindent, ami a repüléssel kapcsolatos. De még nem volt lehetőségem megtapasztalni az élményt. Unokaöcsémmel pár éve terveztük, hogy elmegyünk a kecskeméti repülőnapra, ő ment, én nem. Tavaly Zs. kolleganőmmel beszéltük, hogy lemegyünk Eszékre és repülünk egy kicsit, aztán a szó elszállt. Idén a húgommal terveztünk egy rövid légi utat, már utána is nézett a lehetőségeknek, de anyagiak híján nem jött össze.
Mostanában írtam, hogy anyagilag nagyon keményen csúszok a nulla felé, ráadásul munkám sincs és még munkanélküli járadékra sem vagyok jogosult. Ugye Knittelfeldben felmondtam, aztán Bécsben ápoltam L-t, az alzheimeres nénit, de gyakorlatilag nem emiatt jöttem el onnan egy hét után. Akkor nagyon a padlón voltam. De munkám azóta sincs. Viszont a hozzáállásomon sokat változtattam (más lehetőségem nem volt). Nem analizáltam, nem agonizáltam, volt néhány nagyon nehéz lelki napom, de hát kinek nincs. Sokat voltam kint, sokat fotóztam, blogoltam, főztem-kreatívkodtam és amennyit csak lehetett, igyekeztem segíteni másoknak (amiről nem írtam, nem írok, mert ezek nem olyan dolgok, amiket listába kellene szedni, ezek a szívemből jönnek és ott is maradnak, lista nélkül), és valahogy úgy hozta a sors, hogy rengeteg emberrel találkoztam, és rengeteg dolgot tapasztaltam és tanulhattam meg.
Összekapcsolva az utolsó két bekezdést: amikor Knittelfeldben úgy alakultak a körülmények, akkor felmondtam. Nem tudtam, miért történik, nem tudtam, miért lettem hirtelen "rossz" három év problémamentesség után. Rá másfél hétre jött Bécs. Egy Alzheimer-betegnél, márpedig ha tudtam volna a betegségről, ki sem megyek. Nagyot szólt az az egy hét és a távozásom, de bíztam az ígéretekben, hogy szereznek nekem új munkát. Nem így történt. Közben hirtelen rengeteg kiadásom lett. Nem luxus dolgok, hanem szükségesek, sőt halaszthatatlanok. Minden arra mutatott, hogy ebből nehéz lesz a kiút. Amikor ezt láttam, és azt hittem, minden változtatási lehetőséget kihasználtam, mivel nem tudtam már mit tenni, egyszerűen "feladtam". Tudtam, mit akarok, de feltettem a kezem és azt mondogattam: a hogyan nem az én dolgom. Bízd az Univerzumra. Egy ideje ment már ez, amikor az Univerzum elkezdett mozgolódni. "Segítőket" kaptam, akiknek a hatására felhívtam K-t, aki még októberben említette futólag, hogy van egy címe munka ügyben. Megkaptam a számot, rá pár percre K. hívott: telefonáljak MOST, várják a hívásomat. Telefonáltam, infókat kaptam. Alzheimeres néni, rendes család, három hét, utazás repülővel... Jelentkezési határidő december 10. Még párszor beszéltem T-vel a helyről, aztán tegnap felhívtam, amikor is azt mondta: ketten jelentkeztünk az állásra. No több se kellett: igent mondtam. Ma délután hívott a család: pár napon belül küldik a repülőjegyet, amit ők fizetnek.
(Juhéééééééé!!!!)
Így sok dolog már érthető. Ha Knittelfeldben minden maradt volna a régiben, még ma is ott dolgoznék és nem mondtam volna fel. Hálásan köszönöm az ottani munkaadómnak, S-nek, hogy így alakult. Bécsben az ápolt férje alakította úgy a dolgokat, hogy eljöjjek, maga az Alzheimer nem lett a "kedvencem", de megtapasztaltam, hogy kezelhető a dolog. Hálásan köszönöm F-nek, hogy nem mondta el a kiutazás előtt, mi a betegség. Szóval ezek a történések (is) kellettek ahhoz, hogy egy munkára, ami Alzheimer-betegről szól, igent mondjak. És mindennek "csupán" "mellékterméke", hogy január 8-án REPÜLÖÖÖÖÖÖK!!!
(Ráadásul ma ez csak egyetlen jó momentum a napból, a többit köszönöm G-nak, Cs-nak, V-nek és mindenki másnak, akinek része volt benne.)
Anyagiak híján kellett megoldanom az étkezést. Azaz azt ettem, ami volt itthon, amit a meglévő alapanyagokból kreálni tudtam. És szerencsére jó emberek vesznek körül, szerető család, mindig volt olyan, hogy kaptam ezt-azt vagy meghívtak. Így volt sült húsom, zsírom, paprikám, vajam, almám, petrezselymem, pörköltem, így jutottam el uszodába.
Ha csak a munkát nézem: egyenes volt az utam: főiskola, tanítás, tíz plusz évig. Aztán az anyagiak miatt (is) két év olasz meló (konyhai kisegítőként). Majd tanítás, felmondás, munkanélküliség. Aztán újra tanítás, három és fél évig. Felmondás. És egy nagy ugrás az ismeretlenbe: betegápolás külföldön, két hetes váltással. Majdnem kereken három évig voltam E-nél. De aztán felmondtam. Nem értettem a szitut, nem tudtam, miért történt mindez, hanyatt vágtam magam és csodáltam a csillagokat. Másfél hét múlva megvolt az új munka, ahogy kívántam: irány Bécs. Katasztrofális helyzetbe csöppentem. Az első pillanatban tudtam, hogy ez nem az én helyem. Kegyetlenül kínlódva, de egy hetet megcsináltam, aztán hazajöttem. Próbáltam elhinni, hogy akkor ott kellett lennem, ennek kellett történnie, de kegyetlen valóság volt. Ez volt lassan két hónapja, azóta itthon vagyok. És sokáig vártam.
Vártam, hogy jöjjön a megígért munka. 
Az új hely. Bíztam F-ben, tudom, hogy több új hely is volt, de ezeket sorra betöltötte mással. S-ban is bíztam, aki szintén megígérte, hogy keres és lesz hely. Aztán kiderült, hogy S. bejelentett engem kint "Nichtbetrieb"-re, azaz szüneteltetésre (Ausztriában egyéni vállalkozóként dolgoztam), csak engem felejtett el erről értesíteni. F. pedig hetek óta nem veszi fel a telefont. Dehogy haragszom rájuk! Ha nekik nem kell az útiköltségem/tagsági díjam, az ő bajuk. Ezek a történések, M. és T. unszolása és elsősorban az anyagi javaim vége(ssége) rákényszerített, hogy felemeljem a hátsómat és a telefont és magam keressek munkahelyet magamnak. A decembert még kihúzom valahogy (és itt is megköszönöm mindazoknak, akik "támogatnak" élelmiszerrel, meghívással, fuvarral!), de a január megint a kocsimban alvással járna (ez nem panasz, nem vicc, nem túlzás, tény). Jártam a Munkaügyi Hivatalban is, de nem vagyok jogosult járadék igénybevételére. Szóval elkezdtem kutakodni. Itthon is, külföldön is. Elővettem a több kilónyi papíromat, diplomámat, oklevelemet. Az ismerősöket, a kapott telefonszámokat, a hirdetéseket. Minden tanácsot meghallgattam. És elkezdtem igazgatókhoz járni. Kérdéssel: tudnának-e alkalmazni. Ami nagyon pozitív dolog: mindenhol (!) nagyon kedves, segítőkész emberekkel találkoztam. Pedig bejelentkezés nélkül mentem. Itthon -eddigi tapasztalataim alapján- szinte lehetetlen elhelyezkedni olyan munkakörben, amiről nincs minimum OKJ-s papírja az embernek. A csúcs eddig az volt, hogy már hétfőtől dolgozhatnék az egyik szociális intézményben mint fürdető-etető kisegítő, havi kereken 50ezer Forintért, napi nyolc órában. Tehát munkahely még lenne is, de sajnos még így is garantált a jéghideg autóban való alvás/lakás. Eszembe jutott K., hogy amikor a múltkor összefutottunk, azt mondta, van neki egy címe. Tárcsáztam K-t, megkaptam a telefonszámot, már beszéltünk is. Igent mondtam a helyre, de a napokban derül majd ki, hogy engem választanak-e (ketten jelentkeztünk). Ha igen, akkor kapásból már most tudom a választ arra, miért mondtam fel Knittelfeldben és arra is, miért pont arra az eszement helyre kerültem Bécsben. Ezen kívül, ha mehetek ide dolgozni, valóra válik egy nagyon régi, nagy álmom! Eddig is izgalmas napokon vagyok túl, az elkövetkezendők sem lesznek mások. Igyekszem nem túlreagálni az egészet, no de majd írom, hogy alakul.
Reggeli torna (balra, kis kép, mindegyik ingyenes, mobilra letölthető program).
