Szerda, zserbó, egyebek

Igyekszem a pozitívumokra, az életre koncentrálni.

Reggel, amikor mentem a kolléganőmért munkába menet, mesés volt az utcájuk elejéről a napfelkelte. Rég tettem ilyet: megálltam és fotóztam. (Nem törekedtem a tökéletesre: nem szálltam ki.)

Aztán a tanáriból is lekaptam.

Ma rengeteg apró cukiságot kaptam a gyerekektől, melengeti az agyamat, mert a szívemmel még mindig nem tudom érezni...

Ma csak 5 órám volt (szor 2, mert összevontak, szupi karácsonyi dolgokat vittem B-on németre és Sz-on magyarra is, élvezték a gyerekek, én meg örültem, hogy jól érzik magukat és észre sem veszik, hogy játék címszóval olvasnak, tanulnak), időben jöhettem volna haza, de mégis megvolt bent a 7.5 óra (műsorpróba). Sebaj, mindig azt mondom: 8 óra a munkaidő, ami abba belefér, azt csinálom zokszó nélkül.

Kellett volna a városba mennem, de annyira az volt a fejemben, hogy "garázs" és "zserbó", hogy egyből a garázsba álltam be, aztán haza, és neki is álltam a sütésnek.

M-val a minap a MOLnál megkóstoltuk a zserbó kapucsínót. És meg kell mondjam: én a MOLnál ilyen finom kávét még nem ittam. Egy mini zserbó csoki is járt hozzá, az is nagyon ízletes volt. Mondom én, aki nem szereti a zserbót. Ekkor határoztam el: sütök egy zserbót. Megvan mami szakácskönyve, amit anyu is használt hosszú évekig, megnéztem már múlt héten a receptet. M-val felesben megvásároltuk a hozzávalókat, kértem pár tanácsot gyakorlott zserbó-sütőktől, de mindig olyan fáradt voltam munka után, hogy képtelen voltam nekiállni. Ma viszont nekirugaszkodtam. Nehezen ment. Azt a porcukrot, lisztet használtam, amit idén év elején hoztam át anyutól. Az ő 2019-es lekvárját bontottam fel. A tőle áthozott tálat használtam. És mamikám szakácskönyvét, és még azt a diót, amire ő írta rá gyöngy betűivel anno a jegyzetet.

Közben német karácsonyi dalokat hallgattam, amiket anno még mamitól tanultam. Persze sírdogáltam közben. Mielőtt belemerültem volna a könnyeimbe, a sors segített: hívott telefonon keresztanyum. Ő is pityergősen. Megkapta a karácsonyi képeslapomat. Ugyanis idén a régi szép idők emlékére, amikor még minden karácsonykor előkerestük a címlistát és képeslapot-levelet írtunk a rokonságnak határon innen és túl, megkerestem a karácsonyi lapokat, anyu címlistáját, és írtam a rokonoknak. Hagyományos képeslapot, bélyeggel, pecséttel. Pont jókor telefonált, tudtam kérdezni tőle a zserbóval kapcsolatban is. (És nem mellesleg nagyon jó volt hallani a hangját.)

A sütire rákerült a csokimáz.

Amíg szilárdult, végzett a mosógép, teregettem, és megláttam a terasz ajtón, ahogy a szemben lévő ház fényei kirajzolják rajta a téliesített balkonkertem egyik erikáját. (Sokkal szebb élőben, a fotó nem adja teljesen vissza.)

Amikor megszilárdult a csokimáz, jött a szeletelés. Emlékszem, hogy anyu valami rombusz-féle alakra vágta anno, én kis falatkákat szeleteltem. Az az igazság, hogy lövésem sincs, milyennek kellene lennie a zserbónak, se kinézetre, se ízre, hiszen sosem szerettem, nem is figyeltem sosem, tényleg nem emlékszem rá. A máz szilárd, fényes, ez már siker, a süti egyben van, ez is oké. Megkóstoltam és (mint Joey a Jóbarátokban) a tészta jó, a dió jó, a lekvár jó, a porcukor jó... És tulajdonképpen egészen különleges, pikáns ízvilágú. Azt hiszem, már nem utálom a zserbót. (Apu "büszke lenne" rám: ő imádta a zserbót. Ha anyu régen sütötte, azt apu miatt tette. Holnap -ha lesz időm- megkóstolom kávéval, szerintem egész kellemes lehet.)

Hogy hogy került ebbe a fém dobozba? Ma felügyeleti órán a felügyeletes gyerekeket begyűjtöttem a tanáriba és elkezdtem pakolni-szortírozni. Akkor találtam meg ezt a dobozt a szekrényemben. Anyunak rengeteg jó dolga volt, ami nem fért el itthon, elvittem a suliba, hogy majd ott felhasználnom. Egy ilyen volt ez a doboz, amibe ma a zserbó került.

Két roppant hosszú munkanap még, aztán egy kis szusszanás...

Advent 3. vasárnapja

 10 éve Ausztriában dolgoztam.

9 éve Magyarországon voltam. Ebédre anyutól hozott bablevest ettem.

8 éve (istenem, mintha tegnap lett volna...!) Korneuburg és Budapest anyuval. Egy nap alatt levezetni majd' 1000 km-t (kb 10 óra vezetés), hát nem tudom, ma be merném-e vállalni.

Hat éve havazott. Mohácson is...

... és Hőgyészen is.

(Még mindig belefacsarodik a szívem, amikor a hőgyészi házról látok fotót vagy gondolok rá.)

Öt éve ezen a napon dobozoltam. 

(Annyira irigylem az akkori önmagamat. Mert bármi történt, bármilyen fáradt voltam, dobozoltam.)

Négy éve sem írtam napi szinten blogot.

Három éve a műtét után két hónappal igyekeztem menedzselni a mindennapjaimat, nagyon nem volt könnyű.

Két éve anyu már mohácsi lakos volt. Voltam nála, adott rongyokat takarításhoz. Például a tekis gyerekkori törcsimet. Azóta is ez a takarítósom a teraszon, ma is használtam.

Tavaly már látszott, hogy anyu bármelyik pillanatban átléphet a szivárványkapun. Ezen a napon már 24 órája aludt. Be-bementem hozzá, és habár nem reagált, megsimiztem a homlokát, néha odaültem, fogtam a kezét, beszéltem hozzá, néha sírtam. Nagyon sovány volt már...

Idén végeztem a kert téliesítésével délelőtt. Délután munka: adventi vásár Babarcon. Idén először tudtam meghallgatni a templomban az adventi koncertet. Álomszép volt.

Az első kórus azokat az egyházi karácsonyi dalokat énekelte, amiket mamaitól tanultam. Csorogtak a könnyeim. A második kórus általam kevésbé ismert német karácsonyi dalokkal lépett fel. Az utolsó vége az volt, hogy ne féljek, ne legyek szomorú, egyszer még úgyis találkozunk. Állítom, hogy mami és anyu ott volt velem. (Mondhatnám úgy is, hogy mindig velem vannak, csak most ez a csodás helyszín és a hangulat is hozzátett, hogy még közelebb éreztem őket.)

Az adventi vásár most is szép volt. (Vettek mami-horgolta kosárkát és terítőt is -szigorúan adományként-, nekem ez külön öröm.) És roppant ritka és nagyon jó, hogy minden babarci kollégámmal egyszerre lehettem egy időben, egy helyen.

M. vitt, segített a suliból lepakolni a paplakba, aztán a rendezvény végén jött értem. Így tudtam inni forralt bort, ami sikeresen felmelegítette a lábujjaimat, mert biza azok majd' lefagytak...)

Holnap a 9. munkanapom kezdődik egyhuzamban, úgyhogy lassan alvás.

Szombat

11 éve isteni karácsonyi kiflit sütöttünk anyuval Hőgyészen.

10 éve Ausztriában dolgoztam.

9 éve délelőtt ügyintéztem, délután Hőgyészen voltam anyuéknál.

8 éve anyuval Korneuburgban voltunk kocsival, az ominózus tárgyaláson. (A mai napig ugyanez a sapim. :) )

6 éve hatalmas hó esett. Az én anyukám híres volt arról, hogy mindig extrém időjárási viszonyok voltak, amikor útra kelt. És mindig ragaszkodott a tervéhez. 6 éve Hőgyészről felbuszozott hóesésben Budapestre a húgomékhoz, aztán hazafelé már akkora volt a hó, hogy késtek a buszok, nem érte el az utolsó csatlakozást. (A bejegyzés elején aláhúzott, színes szóba tettem a linket, ott a teljes sztori.)

3 éve dobozoltam.

Tavaly anyu életvégi történetének egyik legmegrázóbb napja volt... Akkora fájdalmai voltak, hogy percenként a szívem szakadt meg érte. Egy roppant kemény délelőtt után délután megérkezett a hospice orvos. Szokás szerint a konyhában ült le. Anyut átültettem a tolószékbe és kitoltam a konyhába, az asztalfőre, mint ilyenkor mindig. Szörnyen elgyötört volt az arca, szenvedett. De nem mutatta. Az orvos megvizsgálta, kikérdezte, majd elkezdte írni a látogatási lapot. Kábé két-három perce csend volt. Az orvos jegyzetelt, én anyuval szemben ültem, M. anyu mögött állt. Amikor anyu egyszer csak megszólalt: Doktor úr, mennyi időm van még? Bennem megállt az ütő, és az orvos olyan empatikusan, egyszerűen, kedvesen, ahogy csak lehetséges, válaszolt anyunak. Hogy ugye érzi, mennyire nőnek a fájdalmak, mennyit fogyott, mennyire nem tud enni, inni (...), mindezek azt jelzik, hogy a szervezet lassan pihenni készül (...). "Azt hiszem, lehet még egy szép karácsonya." Én komolyan nem kaptam levegőt, csak járt az agyam, gyorsan ránéztem a naptárra: bakker: december 14-e van, nagyon közel a karácsony, tehát még másfél-két hét, amíg élhet az anyukám... Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne sírjak, hiszen anyu ott ült velem szemben. Borzasztó volt hallani tőle ezt a kérdést és borzalmas volt látni, ahogy hallgatja az orvos válaszát. Mindezt képtelenség felfogni és embertelen megélni. Anyu csak ült. És miután az orvos elment, teljesen belemerült a saját gondolataiba, nagyon hosszú csend következett.

Három-négy napja feketében járok. Csak azért, mert ehhez van kedvem (mindig is szerettem a feketét, sok fekete ruhám volt mindig). Ma munkanap volt. Kató Móni keramikus tartott egy foglalkozást, kerámiát festettünk akril festékkel. Én tulajdonképpen nem akartam festeni, de mégis beültem a gyerekek közé és élmény volt valami újat kipróbálni.

Ezután fodrász...

... bolt.

M. isteni gulyáslevest főzött, így végre frissen főtt ételt ehettem ebédre, hála itt is érte.

Aztán pihenő. És baccus itt volt a ritka lehetőség: ledőlni ebéd után, s bár ledőltem, egyszerűen nem tudtam elaludni. :)

Délután M. meghívott egy sütire-kávéra (nagyon köszönöm). A cukrászdában az asztalokon mécsesek égtek. Lefotóztam anyunak, mert nagyon tetszett volna neki.

Holnap is munka: adventi vásár Babarcon. Ha összejön, amit M-val terveztünk, akkor ihatok forralt bort, és gy nem fagyok carrá (má' bocsánat), mint általában. Legalábbis nem érzem annyira, hogy fázom. (A helyszínt nagyon várom, már írtam: a babarci paplak és az udvara valami meseszép. És azt is várom, hogy a 3 babarci kolléga kicsit együtt legyen, hogy beszélgessünk. Idén B-vel csak útközben találkozunk, amikor "helyet cserélünk" a két iskolában...)

 

Péntek, végtelen hét

 

11 éve mézeskalácsot sütöttem. Idén M. vette a szajki Fogadj el alapítványtól.

10 éve Ausztriában dolgoztam.

9 éve moziban voltam. (Azóta már jobban megy a sírás...)

8 éve lefutottam az azévi évszámot, benne egy félmaratonnal. És erre a félmaratonra azóta is nagyon büszke vagyok. Belehaltam, de megcsináltam. Vállveregetés.

2 éve -szokásos- kemény sulinap, de anyu még itt volt, már Mohácson lakott, elmentünk kávézni. Ő mindig presszót ivott cukor nélkül, kis tejjel.

Tavaly már minden anyuról szólt. És egy éve ezen a napon döntöttem el: elég lesz annyit tenni, amennyit muszáj. Hulla fáradt voltam. Anyun már 200-as tapasz plusz kapta a morfin injekciókat. Már szinte semmit nem evett, keveset ivott. Túl volt a szivárványhíd felén. És borzasztóan sokat szenvedett.

Idén a napján sikerült Luca-búzát ültetni a suliban. Ez mindig nagy élmény nekik és nekem is, hiszen továbbviszünk egy régi hagyományt.

És kaptam néhány karácsonyi tetoválást.

Lassan aludás. (Borzalmasan fáradt vagyok, 5. munkanap, a héten még lesz 2, aztán hétfőtől folytatódik...)

Csütörtök

Írnék, de hulla fáradt vagyok. Most éppen 12 napot fogok dolgozni egyhuzamban, konkrétan a téli szünetig folyamatosan. A gyerekeket igyekszem tehermentesíteni, de magamat nem tudom...

Szerda

Két éve vasárnap volt. A szokásos adventi vásár Babarcon. Ami mindig szép, nagyon hangulatos a paplak udvarán, a templom alatt.

Két éve anyu is eljött velem. Nagyon szeretett emberek között lenni, nézelődni. Szerencsés volt: beülhetett a templomban az adventi koncertre. Ő is nagyon szerette a zenét, főleg az élő muzsikát. Aztán körbejártam vele a helyszínt, ami tényleg igazán varázslatos. Sütiztünk, csipegettünk a vacsorából. Megnéztük a fotókiállítást a meseszép paplakban: sváb életképek. És arról (is) beszélgettünk, hogy mami mennyire boldog lenne, ha ezt láthatná.

Tavaly ilyenkor kapta anyu az első morfiumot. Az utolsó előtti nap volt, amikor még úgy-ahogy magánál volt és lehetett vele érdemben beszélgetni. Kitartott: másnapra várta az unokáit Budapestről, akik búcsúzni jöttek hozzá. Búcsúzni, mint sokan tették, főleg telefonon. Ekkortájt a húgommal értesítettük minden ismerősét, a rokonokat, hogy nagy a baj, nincs sok időnk, aki szeretne, most még elbúcsúzhat anyutól. És én végighallgattam minden beszélgetést. Ahogy anyu elmondta: nem, nincs remény, ennyi volt. Láttam, mennyire erős, csak néha csuklott el a hangja. És annyira fárasztó volt már neki egy pár perces telefonálás is, hogy utána gyakran elaludt. Ha épp nem, akkor pityergett, vagy teljesen magába roskadva csak ült némán, maga elé meredve. 

Nagyon hiányzik...

A héten az eddigi három nap alatt sok minden történt. (A munkahelyi dolgokról, képzeljétek, határozott felsőbb utasításra, nem írhatok. És mivel szinte csak a munka tölti ki a napokat, és rettentő nagy hatással van a magánéletemre, nem tudom, hogy lehet ezt szétválasztani.) És rengeteget tanultam ezek által magamról, másokról, a világról. És eljutottam oda, hogy elfogyott minden önbizalmam. Annyicska maradt, hogy bemegyek dolgozni és képes vagyok elmenni boltba. De minden, a legapróbb, irányomba történő kedvességet, jó szót, pozitív megjegyzést (...) megkérdőjelezek. Tényleg minden nap lógnak rajtam a gyerekek, kapom a nagy öleléseket, a rajzokat, csokit (...), de csak ingatom a fejem, hogy bakker, miért van ez így?, hiszen semmit, de semmit nem teszek érte. Örülök, ha hazaérek az autóval, mert egész végig útközben arra koncentrálok, hogy elhessegessem a folyamatosan a fejemben zakatoló mondatot, miszerint nem tudok vezetni. Mindennapos félelmem, hogy be kell mennem egy osztályba, mert az zsong az agyamban, hogy nem tudok tanítani. (Másrész ott van a "ballansz", hogy például ma is az elsősök azt mondták, nagyon jó volt a német óra, pedig csak kicsit máshogy vezettem be az új szóanyagot, mint ahogy eddig csináltuk, nem volt semmi extra.) Bevállaltam az idei karácsonyi "nagy asztalt", de már jön a duruzsolás a fejemben, hogy képes vagy rá?, tényleg te fogsz főzni?, ehető lesz? (...) Fárasztó vagyok, tudom, de ez az igazság: folyamatosan megkérdőjelezem a létezésem létjogosultságát. Azzal szoktam nyugtatni magam, hogy ha itt vagyok, akkor annak valószínűen oka van.

Azért van pozitív irányú változás is: jobban alszom. Sokszor fent vagyok, legtöbbször nehezen alszom vissza, viszont hajnalban sikerül mélyebben elaludnom, és reggel egész jókat durmolok. Persze akkor szól az ébresztő, amit viszont nem mindig hallok meg, a héten is egyszer már M. keltett, mert nem hallottam a telefont. (Nem csodálom: több mint egy éve nem alszom jól, itt az idő, hogy kicsit behozzak a lemaradásból.) Annyi tudatosság van benne, hogy nem túl régen olvastam, mennyire fontos figyelnünk a testünk jelzéseire, a saját szükségleteinkre. Így, ha éjjel pipilnem kell, felkelek, ha szomjasságra ébredek, iszom.)

M. itthon van a héten, viszi a háztartást, főzött is, roppant hálás vagyok. A fenyőt is megvettük tegnap, itt várja a teraszon, hogy feldíszítsük 13-14 nap múlva.

Emlékek és jelen

Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.

Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.

Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.

Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...

A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)

Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".

Utolsó tusolás és karácsonyi tervek

Anyu egy éve, a halála előtt nem egészen egy hónappal tusolt utoljára. Vagyis nem ő tette, a húgommal csináltuk. Már nem tudott menni, a tolókocsival vittük. Kihajtottuk a szuper tusolófalat, átfordítottuk-emeltük egy műanyag székre. Nagyon gyorsak voltunk, mert nagyon hamar fázni kezdett. Tartottuk a székben, miközben gyorsan lezuhanyoztuk, mindhárman csurom vizesek lettünk. Gyorsan megtörölgettük, szörnyen vacogott szegény. Felöltöztettük és zsupsz az ágyba. Ezután már csak mosdattuk, a szobájában, az ágyon, a húgom nagyon ügyes volt benne.

Nagyon erősen élnek bennem ezek az emlékek.

Ma délután a konyhaasztalnál ténykedtem, M. öltözött, munkába készült. Eszembe jutott, hogy mami a hosszú, vastagabb darab dohányra azt mondta: fináncláb. És annyira közel éreztem magamhoz, mintha csak ott állt volna mögöttem. És nagyon nehéz volt nem sírni.

Ez lesz az első karácsony anyu ÉS mami nélkül. De szeretném továbbvinni a "Nagy Asztal" hagyományát. Akkor is, ha nem lesz olyan nagyon nagy az az asztal. Így elvállaltam: idén nálunk lesz. (Hú, oké, most sírok.) Szeretnék szép terítéket, az arany szélű tányérokat, a poharakat, amiket anyutól áthoztam. És főzni. Tudva azt, hogy nem tudok úgy főzni, mint anyu, és hogy soha többé nem eszünk olyan finom rizibizit (se), mint az övé volt. Tavaly, már nagyon nagy részben a szivárvány-hídon anyu az ágyában, a gondolataiban a karácsonyi vacsorát tervezte és a vendégeket várta. Gondolatban most is itt lesz velünk ő is és az összes szerettünk odaátról. 

(Anyuék adventi koszorúja Hőgyészen 2018-ban.)