Miért él az emberek többsége hallucinációban?
1980-ban a Dartmouth Egyetem kutatói egy olyan tanulmányt végeztek, amely alapjaiban kellett volna megrengetnie a valóságról alkotott képünket.
A résztvevők azt hitték, hogy egy pszichológiai kísérletben vesznek részt, amely azt vizsgálja, hogyan reagálnak az emberek az arctorzulásokra. Mindenkinek egy tükör elé kellett ülnie, miközben egy maszkmester valósághű heget festett az arcukra. Megnézték magukat a tükörben, látták a heget, és emlékeztették őket a feladatra: idegenekkel fognak beszélgetni, majd elmesélik, hogyan bántak velük.
Ekkor jött a csavar.
Mielőtt kiküldték volna őket, a kutatók közölték, hogy még igazítanak egy kicsit a seben – de valójában teljesen eltávolították azt, anélkül hogy erről bármit is mondtak volna. A résztvevők továbbra is azt hitték, hogy a seb ott van, és ezzel a meggyőződéssel léptek ki a világba.
Amikor visszatértek, kiszámítható dolgokról számoltak be: az emberek udvariatlanok voltak, elutasítóak, furcsán viselkedtek. Néhányan azt mondták, mások elfordították a tekintetüket, sajnálták őket.
De nem volt seb. Nem volt torzulás. A beszélgetőpartnereik semmi szokatlant nem láttak. Az egyetlen, ami megváltozott, az a résztvevők hite volt.
Azt hitték, hogy torznak látszanak – és az agyuk pontosan azokat a jeleket kereste, amelyek ezt igazolták.
Az emberek többsége nem is sejti, hogy hallucinál. Nem valamilyen gomba vagy ayahuasca hatására, hanem az idegrendszerük természetes, előre bejáratott működése miatt.
És itt jön a lényeg: úgy érezték, megítélték őket. Elutasítást láttak. Ellenségességet érzékeltek. És az agyuk pontosan azokat a dolgokat „látta”, amiket előzetesen elvárt. Nem tudatos döntésként – hanem mint egy neurobiológiai minta, ami magát az észlelést formálja.
Nem túlérzékenységről vagy áldozatszerepről van szó. Hanem az emberi lét alapvető működéséről.
Az agyad nem a valóságot mutatja. Hanem azt, amit látni vár.
És ez a valódi probléma. Mert ez az illúzió bensőbb annál, mint gondolnád. Az agyad egy előrejelző gépezet. Nem az igazság szolgálatában áll, hanem a túlélésed érdekében működik.
Emlékekből, traumákból, elvárásokból, értékekből és projekciókból épít egy képet. Nem a világot látod, hanem azt, amit az agyad már begyakorolt. Ez a kép valóságosnak tűnik, mert testileg is megtapasztalod – a gyomrodban, a szemed mozgásában, a vállad feszülésében. Amikor valaki rád néz – vagy éppen nem válaszol egy üzenetedre –, nem pusztán adatokat értelmezel. Egy jóslatban élsz.
Ez nem költői túlzás – ez az észlelés maga. Amit „odakintinek” gondolsz, azt az agyad belül állítja össze.
Ezért történhet meg, hogy két ember végigmegy ugyanazon az utcán, és teljesen mást tapasztal. Az egyik veszélyt lát, a másik lehetőséget. Az egyik elutasítást, a másik kíváncsiságot. Az egyik lenézést vél felfedezni, a másik egy figyelmetlen pillanatot.
Nem ugyanazt értelmezik máshogy. Két különböző valóságban élnek.
A gond nem a szubjektivitásban rejlik. Az mindig is velünk volt. A gond az, hogy az emberek többsége objektívnek hiszi magát. Azt gondolja: „amit látok, az van”. És itt omlik össze minden.
Ez megmagyarázza, miért polarizálódik a társadalom, miért sikertelen annyi kommunikáció, és miért roppannak össze egész intézmények a félreértések súlya alatt.
Ha valaha is kérdezted: „Miért nem tudnak az emberek megegyezni a legegyszerűbb tényekben sem?” – hát, ez a válasz.
Mert a legtöbben nem tényeket látnak. Hanem jóslatokat.
Most képzeld el ezt felskálázva. Egy bolygó tele idegrendszerekkel, amelyek saját félelmeiket és ideáljaikat vetítik ki a világra – mindegyik meg van győződve róla, hogy világosan lát, és érzelmileg teljes biztonságban van abban, amit valóságnak hisz.
Ebből lesz a törzsi gondolkodás. Az összeesküvés-elméletek. A kultúrharcok. A fundamentalizmus. Minden ember egy torz lencsén keresztül néz – anélkül, hogy tudna róla.
És itt jön a csavar: minél intelligensebb vagy, annál meggyőzőbb a hallucinációd. Az intelligencia csupán elvontabbá, logikusabbá, elegánsabbá teszi az önámítást. Te úgy hívod: „józan ész”, „logika”, „igazság”.
Valójában projekció. Amíg nem teszed próbára, csak projekció.
Ezért annyira fontos a tudomány. Nem azért, mert tévedhetetlen. Hanem mert ez az egyetlen eszközünk arra, hogy visszacsatolást adjunk a gondolkodásunkról. Nem vitával. Hanem adattal. Azáltal, hogy kényelmetlenül konfrontálódunk a tévedéseinkkel.
A tudomány nem arra való, hogy igazoljunk vele valamit. Hanem arra, hogy megcáfoljunk. A cél az, hogy megpróbáljuk megsemmisíteni a legkedvesebb elképzeléseinket – és megnézzük, mi marad belőlük.
Az emberek többsége erre nem hajlandó. Nem a politikájukban. Nem a hitükben. Nem az identitásukban, a traumáikban, a kapcsolati mintáikban, a nemiségükben vagy a szeretetfelfogásukban.
Védjük azt, ami minket igazol. De mi lenne, ha nem a védekezés lenne a kiút?
Próbálj ki valamit:
Amit csak gondolsz magadról – a múltadról, a hazádról, az életcélodról – tölts el egy évet azzal, hogy megpróbálod megcáfolni. Ne azért, hogy vitát nyerj. Hanem hogy megtudd: mi marad, ha leég az illúzió.
Az agy ellenáll majd. Erősen. Védeni fogja a világképét. Szövetségeseket keres majd: cikkeket, algoritmusokat, érveket, amelyek igazolják, amit amúgy is hitt. Ez normális. Evolúciós kódolás. Ne ítéld el. Ne szégyelld. De ne is imádd.
Lépj hátra. Legyél kíváncsi. Nézz a tükörbe, ahol a seb volt – és kérdezd meg: Mi van, ha már nincs ott?
Mi van, ha az, amitől a legjobban félek, hogy mások észreveszik bennem – csak egy befejezetlen történet vetülete?
Mi van, ha mindenkit ezen a „sebes” lencsén keresztül nézek?
A kísérlet résztvevői nem hazudtak. Nem találták ki az élményeiket. A fájdalmuk valós volt. Az ítélet, amit éreztek, szintén az volt. És pont ez a legfélelmetesebb: Valóságos szenvedést élhetsz át valami miatt, ami nem is létezik.
Nem arról van szó, hogy el kellene bagatellizálni ezt a fájdalmat. Hanem arról, hogy felelősséget kell vállalnunk az észlelésünkért.
Ez a valódi munka.
Nem az, hogy jobban érezzük magunkat. Nem pozitív gondolkodás. Hanem: megtanulni megtörni a hallucinációt.
Minden emberi konfliktus – személyes vagy globális – egy törékeny igazságra vezethető vissza: ha nem ismerjük fel az illúziót, továbbra is vérzünk olyan dolgokért, amelyek sosem voltak valósak.
Szóval a kérdés marad:
Milyen sebet látsz még mindig – ami valójában már nincs is ott?
És mi változna az életedben, ha abbahagynád, hogy elhidd, hogy ott van?
Forrás:
Kleck, R. E. & Strenta, A. (1980). Perceptions of the Impact of Negatively Valued Physical Characteristics on Social Interaction. Journal of Personality and Social Psychology, 39(5), 861–873.
Szerző: Joe Turan
Elutazok bárhova. Szeptember 15-re van időpontom eltávolításra, addig már nem bírok várni. Erre csak egy komment: Átérzem! 5 hétig csak feküdtem a fájdalomtòl amit a stent okozott. 
