Szerda, zserbó, egyebek

Igyekszem a pozitívumokra, az életre koncentrálni.

Reggel, amikor mentem a kolléganőmért munkába menet, mesés volt az utcájuk elejéről a napfelkelte. Rég tettem ilyet: megálltam és fotóztam. (Nem törekedtem a tökéletesre: nem szálltam ki.)

Aztán a tanáriból is lekaptam.

Ma rengeteg apró cukiságot kaptam a gyerekektől, melengeti az agyamat, mert a szívemmel még mindig nem tudom érezni...

Ma csak 5 órám volt (szor 2, mert összevontak, szupi karácsonyi dolgokat vittem B-on németre és Sz-on magyarra is, élvezték a gyerekek, én meg örültem, hogy jól érzik magukat és észre sem veszik, hogy játék címszóval olvasnak, tanulnak), időben jöhettem volna haza, de mégis megvolt bent a 7.5 óra (műsorpróba). Sebaj, mindig azt mondom: 8 óra a munkaidő, ami abba belefér, azt csinálom zokszó nélkül.

Kellett volna a városba mennem, de annyira az volt a fejemben, hogy "garázs" és "zserbó", hogy egyből a garázsba álltam be, aztán haza, és neki is álltam a sütésnek.

M-val a minap a MOLnál megkóstoltuk a zserbó kapucsínót. És meg kell mondjam: én a MOLnál ilyen finom kávét még nem ittam. Egy mini zserbó csoki is járt hozzá, az is nagyon ízletes volt. Mondom én, aki nem szereti a zserbót. Ekkor határoztam el: sütök egy zserbót. Megvan mami szakácskönyve, amit anyu is használt hosszú évekig, megnéztem már múlt héten a receptet. M-val felesben megvásároltuk a hozzávalókat, kértem pár tanácsot gyakorlott zserbó-sütőktől, de mindig olyan fáradt voltam munka után, hogy képtelen voltam nekiállni. Ma viszont nekirugaszkodtam. Nehezen ment. Azt a porcukrot, lisztet használtam, amit idén év elején hoztam át anyutól. Az ő 2019-es lekvárját bontottam fel. A tőle áthozott tálat használtam. És mamikám szakácskönyvét, és még azt a diót, amire ő írta rá gyöngy betűivel anno a jegyzetet.

Közben német karácsonyi dalokat hallgattam, amiket anno még mamitól tanultam. Persze sírdogáltam közben. Mielőtt belemerültem volna a könnyeimbe, a sors segített: hívott telefonon keresztanyum. Ő is pityergősen. Megkapta a karácsonyi képeslapomat. Ugyanis idén a régi szép idők emlékére, amikor még minden karácsonykor előkerestük a címlistát és képeslapot-levelet írtunk a rokonságnak határon innen és túl, megkerestem a karácsonyi lapokat, anyu címlistáját, és írtam a rokonoknak. Hagyományos képeslapot, bélyeggel, pecséttel. Pont jókor telefonált, tudtam kérdezni tőle a zserbóval kapcsolatban is. (És nem mellesleg nagyon jó volt hallani a hangját.)

A sütire rákerült a csokimáz.

Amíg szilárdult, végzett a mosógép, teregettem, és megláttam a terasz ajtón, ahogy a szemben lévő ház fényei kirajzolják rajta a téliesített balkonkertem egyik erikáját. (Sokkal szebb élőben, a fotó nem adja teljesen vissza.)

Amikor megszilárdult a csokimáz, jött a szeletelés. Emlékszem, hogy anyu valami rombusz-féle alakra vágta anno, én kis falatkákat szeleteltem. Az az igazság, hogy lövésem sincs, milyennek kellene lennie a zserbónak, se kinézetre, se ízre, hiszen sosem szerettem, nem is figyeltem sosem, tényleg nem emlékszem rá. A máz szilárd, fényes, ez már siker, a süti egyben van, ez is oké. Megkóstoltam és (mint Joey a Jóbarátokban) a tészta jó, a dió jó, a lekvár jó, a porcukor jó... És tulajdonképpen egészen különleges, pikáns ízvilágú. Azt hiszem, már nem utálom a zserbót. (Apu "büszke lenne" rám: ő imádta a zserbót. Ha anyu régen sütötte, azt apu miatt tette. Holnap -ha lesz időm- megkóstolom kávéval, szerintem egész kellemes lehet.)

Hogy hogy került ebbe a fém dobozba? Ma felügyeleti órán a felügyeletes gyerekeket begyűjtöttem a tanáriba és elkezdtem pakolni-szortírozni. Akkor találtam meg ezt a dobozt a szekrényemben. Anyunak rengeteg jó dolga volt, ami nem fért el itthon, elvittem a suliba, hogy majd ott felhasználnom. Egy ilyen volt ez a doboz, amibe ma a zserbó került.

Két roppant hosszú munkanap még, aztán egy kis szusszanás...

Advent 3. vasárnapja

 10 éve Ausztriában dolgoztam.

9 éve Magyarországon voltam. Ebédre anyutól hozott bablevest ettem.

8 éve (istenem, mintha tegnap lett volna...!) Korneuburg és Budapest anyuval. Egy nap alatt levezetni majd' 1000 km-t (kb 10 óra vezetés), hát nem tudom, ma be merném-e vállalni.

Hat éve havazott. Mohácson is...

... és Hőgyészen is.

(Még mindig belefacsarodik a szívem, amikor a hőgyészi házról látok fotót vagy gondolok rá.)

Öt éve ezen a napon dobozoltam. 

(Annyira irigylem az akkori önmagamat. Mert bármi történt, bármilyen fáradt voltam, dobozoltam.)

Négy éve sem írtam napi szinten blogot.

Három éve a műtét után két hónappal igyekeztem menedzselni a mindennapjaimat, nagyon nem volt könnyű.

Két éve anyu már mohácsi lakos volt. Voltam nála, adott rongyokat takarításhoz. Például a tekis gyerekkori törcsimet. Azóta is ez a takarítósom a teraszon, ma is használtam.

Tavaly már látszott, hogy anyu bármelyik pillanatban átléphet a szivárványkapun. Ezen a napon már 24 órája aludt. Be-bementem hozzá, és habár nem reagált, megsimiztem a homlokát, néha odaültem, fogtam a kezét, beszéltem hozzá, néha sírtam. Nagyon sovány volt már...

Idén végeztem a kert téliesítésével délelőtt. Délután munka: adventi vásár Babarcon. Idén először tudtam meghallgatni a templomban az adventi koncertet. Álomszép volt.

Az első kórus azokat az egyházi karácsonyi dalokat énekelte, amiket mamaitól tanultam. Csorogtak a könnyeim. A második kórus általam kevésbé ismert német karácsonyi dalokkal lépett fel. Az utolsó vége az volt, hogy ne féljek, ne legyek szomorú, egyszer még úgyis találkozunk. Állítom, hogy mami és anyu ott volt velem. (Mondhatnám úgy is, hogy mindig velem vannak, csak most ez a csodás helyszín és a hangulat is hozzátett, hogy még közelebb éreztem őket.)

Az adventi vásár most is szép volt. (Vettek mami-horgolta kosárkát és terítőt is -szigorúan adományként-, nekem ez külön öröm.) És roppant ritka és nagyon jó, hogy minden babarci kollégámmal egyszerre lehettem egy időben, egy helyen.

M. vitt, segített a suliból lepakolni a paplakba, aztán a rendezvény végén jött értem. Így tudtam inni forralt bort, ami sikeresen felmelegítette a lábujjaimat, mert biza azok majd' lefagytak...)

Holnap a 9. munkanapom kezdődik egyhuzamban, úgyhogy lassan alvás.

Szombat

11 éve isteni karácsonyi kiflit sütöttünk anyuval Hőgyészen.

10 éve Ausztriában dolgoztam.

9 éve délelőtt ügyintéztem, délután Hőgyészen voltam anyuéknál.

8 éve anyuval Korneuburgban voltunk kocsival, az ominózus tárgyaláson. (A mai napig ugyanez a sapim. :) )

6 éve hatalmas hó esett. Az én anyukám híres volt arról, hogy mindig extrém időjárási viszonyok voltak, amikor útra kelt. És mindig ragaszkodott a tervéhez. 6 éve Hőgyészről felbuszozott hóesésben Budapestre a húgomékhoz, aztán hazafelé már akkora volt a hó, hogy késtek a buszok, nem érte el az utolsó csatlakozást. (A bejegyzés elején aláhúzott, színes szóba tettem a linket, ott a teljes sztori.)

3 éve dobozoltam.

Tavaly anyu életvégi történetének egyik legmegrázóbb napja volt... Akkora fájdalmai voltak, hogy percenként a szívem szakadt meg érte. Egy roppant kemény délelőtt után délután megérkezett a hospice orvos. Szokás szerint a konyhában ült le. Anyut átültettem a tolószékbe és kitoltam a konyhába, az asztalfőre, mint ilyenkor mindig. Szörnyen elgyötört volt az arca, szenvedett. De nem mutatta. Az orvos megvizsgálta, kikérdezte, majd elkezdte írni a látogatási lapot. Kábé két-három perce csend volt. Az orvos jegyzetelt, én anyuval szemben ültem, M. anyu mögött állt. Amikor anyu egyszer csak megszólalt: Doktor úr, mennyi időm van még? Bennem megállt az ütő, és az orvos olyan empatikusan, egyszerűen, kedvesen, ahogy csak lehetséges, válaszolt anyunak. Hogy ugye érzi, mennyire nőnek a fájdalmak, mennyit fogyott, mennyire nem tud enni, inni (...), mindezek azt jelzik, hogy a szervezet lassan pihenni készül (...). "Azt hiszem, lehet még egy szép karácsonya." Én komolyan nem kaptam levegőt, csak járt az agyam, gyorsan ránéztem a naptárra: bakker: december 14-e van, nagyon közel a karácsony, tehát még másfél-két hét, amíg élhet az anyukám... Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne sírjak, hiszen anyu ott ült velem szemben. Borzasztó volt hallani tőle ezt a kérdést és borzalmas volt látni, ahogy hallgatja az orvos válaszát. Mindezt képtelenség felfogni és embertelen megélni. Anyu csak ült. És miután az orvos elment, teljesen belemerült a saját gondolataiba, nagyon hosszú csend következett.

Három-négy napja feketében járok. Csak azért, mert ehhez van kedvem (mindig is szerettem a feketét, sok fekete ruhám volt mindig). Ma munkanap volt. Kató Móni keramikus tartott egy foglalkozást, kerámiát festettünk akril festékkel. Én tulajdonképpen nem akartam festeni, de mégis beültem a gyerekek közé és élmény volt valami újat kipróbálni.

Ezután fodrász...

... bolt.

M. isteni gulyáslevest főzött, így végre frissen főtt ételt ehettem ebédre, hála itt is érte.

Aztán pihenő. És baccus itt volt a ritka lehetőség: ledőlni ebéd után, s bár ledőltem, egyszerűen nem tudtam elaludni. :)

Délután M. meghívott egy sütire-kávéra (nagyon köszönöm). A cukrászdában az asztalokon mécsesek égtek. Lefotóztam anyunak, mert nagyon tetszett volna neki.

Holnap is munka: adventi vásár Babarcon. Ha összejön, amit M-val terveztünk, akkor ihatok forralt bort, és gy nem fagyok carrá (má' bocsánat), mint általában. Legalábbis nem érzem annyira, hogy fázom. (A helyszínt nagyon várom, már írtam: a babarci paplak és az udvara valami meseszép. És azt is várom, hogy a 3 babarci kolléga kicsit együtt legyen, hogy beszélgessünk. Idén B-vel csak útközben találkozunk, amikor "helyet cserélünk" a két iskolában...)