2020. március 4., szerda

Csak úgy

Hat összevont óra és egy összevont napközi után ülök a tanáriban. Megkezdődött a  mai 9. munkaóra. M. áll velem szemben, amíg az anyukájára várunk, mindig ügyesen elfoglalja magát. Most éppen a németen barkácsolt pacinak készít cserélhető ruhatárat. És csacsog. Tele van energiával. Csillog a szeme, mosolyog. Irigylem. Megpróbálom beírni az e-naplóba, amit nem sikerült nap közben, de nem fog az agyam. Hallgatom, amit M. mesél. És igyekszem mosolyt csalni az arcomra. És néha válaszolni, ha kérdez. Közben meg-megjelenik egy-egy gondolat a fejemben. Hogy mikorra mit kell, vajon hogyan. Időpontok: élményközpont lesz, ma volt színház, de lesz még, továbbképzésre jelentkezés leadva... 

Kulcsom van, a kódot tudom, csak nehogy itt hagyjam a telefonomat, mint hétfőn. PC, fénymásoló kikapcsolva.

Megjönnek M-ért. Ablakok csukva, villanyok lekapcsolva, mehetünk. Riasztó, parkoló. Beülök az autóba. Csend van. Reggel hét óta először. Indulok. Süt a nap, 11 fok. Melengeti a lelkemet. Nincs nagy forgalom. A csendben csak a gondolataimat hallom. Hagyom őket társalogni. Haladok. Egy darabig. Mert az úton (is) "mindig van egy"... 80... 75... 60... Lánycsók. A busz is kijött. Oké, akkor ma is cammogunk. Így ma is van időm "átkapcsolni" itthoni üzemmódba. Ja, igen: "én vagyok". És boltba be kell ugrani. Mi is kell? Ja, saláta a vacsorához. Ripsz-ropsz megvan. Hazafelé megint kifogok egy ráérő buszt. 40... Szuper. És ráadásul az is a Felszab felé kanyarodik. Oké, nyugi van. Kiteszem az utolsó előtti irányjelzőt. Gurulok. Jönnek szembe az egy sávoson, elengedem. Nem köszöni meg. Sebaj, az élet ettől még megy tovább. És mekkora mákom van! A 'legkedvencebb' parkolóhely szabad. Beállok. Csodásan készülődik lefelé a nap. 16.25. Végre itthon vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése