Vasárnap van. A hét utolsó napja, és remélem, ma legkésőbb 24 óra 00-kor véget ér ez az egész heti rémálom...
Hétfőn megtudtam, hogy meghalt egy nagyon kedves volt munkatársam.
Kedden volt egy kis munkahelyi bonyodalom.
Szerdán "csak úgy" szimplán rendesen magam alatt voltam az előző két napi miatt. De szervezni, tervezni kellett, emiatt:
Csütörtökön már olyan fáradtan ébredtem, hogy gondolkodtam rajta: nem tudok bemenni dolgozni. Szerencsére, amikor reggel mérlegre álltam, nagyon nagy "meglepetés" ért (ja, ennyi edzés és kajabetartás után ez nem nagy meglepetés ;)), 5-össel kezdődött a mérleg kijelzője. Nagy öröm volt, elég ahhoz, hogy elinduljak dolgozni. És sikerült ezzel az élménnyel estig kitartani, pedig volt kapkodás bőven, hogy előkészüljek a péntekre és a hétvégére.
Pénteken a melóból robogtam majd' 100 km-t Piri néni temetésére, onnan anyuékhoz, ott is ezer tennivaló és szervezés.
Szombaton ügyintézős nap, és megtudtam, hogy egy nagyon kedves ismerősömet megműtötték végstádiumú rákkal...
Ma délelőtt pedig jött a hír: a húgom kórházba került...
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, de nekem ez így egy hét leforgása alatt túl sok.
Megálltam.
Lélegeztem.
Figyeltem a testem jelzéseire.
Aztán:
Tudom, hogy nem megoldás, de mivel voltam a jövő heti kajatervhez bevásárolni (2500 Ft-ért, asszem, ügyes vagyok), megengedtem magamnak két kornspitzet és egy teavajat. Hazajöttem a boltból, megvajaztam, megsóztam a kifliket és fél bögre tejeskávéval élvezettel elmajszoltam.
Tudom, hogy ezzel semmi nem oldódik meg, viszont végre olyat ettem, amit imádok, legalább a testem kicsit megnyugodott. Nem mondanám bánatevésnek, nem vágtam be egy tábla csokit vagy fél üveg nutellát. És -amilyen vagyok- előtte fejben kiszámoltam, be tudom-e illeszteni a mai menübe.
Vasárnap van. A hét utolsó napja, és remélem, ma legkésőbb 24 óra 00-kor véget ér ez az egész heti rémálom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése