Pécs volt mindig az egyik kedvenc városom. Ott vették ki óvodás koromban a mandulámat, de a kellemetlen élmény mellett az is megmaradt bennem, hogy kisvárosi (Tamási) kisgyerekként mekkora élmény volt Pécs, a jelzőlámpák, a több sávos utak, a hatalmas, gyönyörű épületek.
Aztán alsós koromban jártunk ott osztálykiránduláson, akkor is nagyon tetszett az utazás, a tévétorony, a város is.
2009-ben kerültem Mohácsra, innen egy ugrás Pécs. Eleinte a sima főúton mentem/mentünk, majd jött a megyei autópályamatrica, pikk-pakk bent van az ember a megyeszékhelyen.
A Frei kávézó felfedezése óta megsűrűsödött a Pécsre utazás.
Tavaly pedig anyu betegsége miatt majdnem két hónapig majdnem minden nap autóztam Pécsre az Onkoközpontba.
A "pándémia" végképp betette a kaput az amúgy is döcögő egészségügynek. De mivel a görcseim már rohammá erősödtek és december 8-án újra orvost kellett hívni (a munkahelyemre), és mivel ezek a rohamok egyre durvábbak (és nem tudom, kibírok-e még egyet), egy legutolsó esélyt adtam annak, hogy megtaláljuk orvosilag az okát. Hogy itthon orvos lásson, az -mivel nem vagyok kovidos és lassan egy éve ugye csakis ez az egyetlen betegség létezik- szinte kizárt, magánúton kell hát menni. Az irány: Pécs. Pluszban M. is beteg, neki is igyekszem segíteni, amennyit tudok, de ő sem kovidos, így rá sem néz orvos, ő is Pécsre jár "maszekban". Kilenc nap alatt ötször voltunk Pécsett orvosnál/laborban/vizsgálaton. Ezen a héten eddig minden nap. Ma éppen ott, ahova anyut hordtam sugárkezelésre. Iszonyat fáradtan vittem ma M-t orvoshoz, de a kis kocsim már magától idetalál...
