(Két éve tavasszal ránk öntötték a jól előkészített mocskot. Igen, tudom, a többség szerint én vagyok a legnagyobb hülye, az összeesküvés-elmélet hívő (...). A mocsok azóta is dől ránk, de már régóta nem érdekel, ki kinek hisz, csak azokkal beszélek erről, akik kérdeznek, velük se sokat. Ahogy 2020 tavaszán előre láttam az azóta eltelt két év dolgait, most is látom, ami ránk vár. Foglalkoztat ez minden nap, minden percben, mert nehéz eldöntenem, hogy elfogadjam-e a látszat-valóságot és aszerint éljek, vagy készüljek arra, amit tudok.)
Az elmúlt két évben, ahogy egyre kevesebbet netezek, ahogy egyre inkább nem érdekelnek a hírek (azért tudok róluk), a családunkban ezzel egyenes arányban nagyon felgyorsultak az események. Összefoglalva: rossz, rosszabb, még rosszabb.
Nagyon nagy vonalakban, felsorolás jelleggel:
Tavaly év végén eltemettük a húgom gyerekeinek apját 49 évesen. A gyerekek azóta sem tértek magukhoz. Segítenék, de nem tudom, hogyan, hogy egyáltalán kell-e, lehet-e. Ekkortájt adatta be a húgom és a lánya magának az oltást (a fia már korábban) hatalmas lelki harcok árán, és azóta nincsenek is jól, a húgom főleg. A húgom lánya szenved, van esély az endometriózisra, de -több okból- áll az ügy. A keresztapám a kiújult, áttétes tumordémonjaival küzdött, múlt szerdán temettük. Közben a nagymamám rohamosan épül le szellemileg, már a nem alszik, alig eszik és a saját (félelmetes, veszélyes, folyamatosan üldöztetett) világában szenved. Anyu van vele, aki maga is rákból gyógyult, február óta nem alszik mami miatt és vagy tíz évet öregedett fél év alatt.
(Most szünet, keresnem kell valamit, mert elfelejtettem enni, mindjárt elájulok.)
Hogy lehet talpon maradni, ha a saját világom sem stabil?
Hogy lehet erősnek maradni, amikor folyamatosan nyilazzák az ember lelkét?
Hogy lehet kitartani, amikor minden süllyed és szippant az örvény?
Hogy lehet nem sírni, amikor belül már üvöltesz a fájdalomtól?
Hogy lehet nem félni attól, amiről tudod, hogy előbb-utóbb bekövetkezik?
Hogy lehet még ennél többet és többet (és többet) elviselni?
Hogy lehet segíteni úgy, hogy ne legyél sok, de a másik tudja, hogy itt vagy neki, ha szükség van rád?
Hogy lehet, hogy egy napon kétfelől jön segélykiáltás, és te csak ülsz bambán, zokniban-pulóverben a kánikulában, vacogva a lelki kimerültségtől, és szaladnál egyszerre kétfelé, de fogalmad sincs, hogy oldd ezt meg?
(...)
És ekkor eltörik a mécses és csak sírsz és sírsz és sírsz, egyrészt örülsz, hogy kinyílt egy feszültségcsökkentő szelep, másrészt próbálsz épelméjű maradni, mert tudnod kell gondolkodni, kitartani, erősnek maradni, mert tudva tudod, hogy most tényleg szükség van rád, hogy még te vagy a legjobban, hogy fogsz tudni segíteni, hogy ott tudsz lenni, hogy dolgod van, menned kell.
Hogy hogyan kell? Nem tudom. Ami biztos: bármi az, bárhogy kell, megpróbálom.
