Hinda Vichi: Meselovagok. Már a 3. kötetnél tartok, nagyon-nagyon szuper könyv.
A reggel vörösen köszöntött.
Suli, játék, napfény.
Lufiságom ma rekordokat döntögetett. Szó szerint úgy érzem, az alhasam ennél jobban már képtelen felfújódni, mert szétdurran.
Ma a gyomrom is nagy mértékben csatlakozott. Mintha nem is lennének melleim (pedig vannak)...
November közepére van időpontom a dokihoz. De mivel orvosilag szinte minden leletem negatív (megjött az immunológiai vérvizsgálat eredménye is, 100%-ban negatív), azt hiszem, nincs sok értelme tovább kutakodni. Az én Őrangyalom javasolt valamit, azt még kipróbálom, aztán ha ott sincs eredmény, hordom megint a lebernyeg ruháimat...
Néha rendesen neki tudok keseredni. Mert hogy nézek ki, de ez a legkevesebb. Civilizált helyen élek, lenne lehetőségem viszonylag normálisan enni, megvásárolni az ételt, mégsem ízlik semmi, már ha tudok enni, már ha van időm enni. Paradox helyzet, hogy sokszor hasonlít a hasam egy éhezőéhez. Nekikeseredek, aztán végiggondolom, milyen szerencsés vagyok: van munkám, fedél a fejem felett, autóm, ismerősök, család... Áram a lakásban, víz, fűtés. Tele a szekrényem ruhákkal. Több cipőm is van. Meleg kabátom. Azt hiszem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csak azért, mert fel van fújódva a hasam, fájogat, nincs rendes emésztésem meg étvágyam, magam alatt érezzem magam. Kutya kötelességemnek érzem a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőkre gondolva, hogy a lehetőségekhez képest jól érezzem magam a bőrömben, de semmiképp nincs jogom panaszkodásra. Úgyhogy mára be is fejezem, jöhetnek a Meselovagok.
