Tegnap húgom jóvoltából hazajöttem aludni. Ugyanúgy órákig nem tudtam elaludni, aztán korán ébredtem, de még visszafeküdtem, mert most megtehettem.
A húgom csodás anyu-ápoló. Holnap megy haza, így ma is eljöttem aludni "hozzánkhoz".
Most megint jól működik a tapasz, ilyenkor anyu egészen olyan, mint régen (azt leszámítva, hogy olyan sovány, hogy élő anatómiai atlasz lehetne...). Amikor odaléptem hozzá elbúcsúzni, nem hajoltam le, mert azt hittem, feláll, átölel és ad két puszit. (Nem tudom megszokni, hogy nem így van...)
Az erejéhez mérten gőzerővel rendezzük a fontos rendezni valókat. És rengeteget beszélgetünk. Anyu mondta is a minap, hogy lehet, hogy a betegsége kellett ahhoz, hogy ilyen sokat együtt legyünk (anya és két lánya), mert különben mindig volt más, ami fontosabb...
Na aludás, mert egyet pislogok és megint reggel van...
