2020. június 8., hétfő

Hétfő


Van, hogy tömve van a parkoló, máskor csak sokan vannak. Akadnak már "parkoló ismerősök": ez az autó is itt volt már többször, ez a bácsi hozta a múltkor is a feleségét, ez a fiú most is az anyukáját várja... Ki-be mennek. Kendővel bekötött fejjel, anélkül, normál hajjal. De szinte mindenki kis szatyorral a ridikül mellett. Mert vinni kell egy fürdőlepedőt és papucsot. Meg persze a maszkot. Mi, kísérők, csak a bejáratig mehetünk. Belépni és az egész procedúrát naponta megcsinálni a betegek privilégiuma.

Ma is elkísértem anyut a bejáratig. Ő most már határozott léptekkel indul a lépcső felé, én pedig még mindig csak állok ott, nézek utána, és nem értem, miért csináljuk ezt már hetedszerre minden áldott munkanapon. Tudni tudom, csak még mindig nem fogtam fel. Talán csak nem akarom elhinni.

Húsz percem van ilyenkor. Ma lerohantam a Szigeti útra, anyunak kellett néhány dolog a déemből, nekem a spárból, aztán futi vissza, ne kelljen anyunak rám várnia, ha esetleg gyorsan végez. 

Lemostam a kocsi ablakait, a tükröket. Közben is csak hozták a betegeket, a többiek jöttek ki az épületből a kezelés után. Sokan. Nagyon sokan... Aztán megjelent anyu is. Amint elmesélte, mi volt, hogy volt, már mindenféléről beszélgetünk. A kocsi pedig már magától hazatalál.